Bejelentkezés Regisztrálás

Belépés a Fiókodba

Felhasználói név *
Jelszó *
Adatok megjegyzése

Fiók létrehozása

Fields marked with an asterisk (*) are required.
Név *
Felhasználói név *
Jelszó *
Jelszó újra *
Email *
Email újra *
Captcha *
Losonc Timi, a 100 km-es verseny győztese a célban Losonc Timi, a 100 km-es verseny győztese a célban @utvv_slovenia

Vipava, visszatértem! Kiemelt

A tavalyi évben az Ultra Trail Vipava Valley 50 kilométeres távját teljesítettem sikeresen, 7 óra 40 perc alatt értem célba, harmadik korosztályos helyezést értem el. A táj magával ragadott. Az első külföldi, alpesi terepet idéző környezetben teljesített versenyem volt. Vissza akartam ide térni, és erre az idén különleges lehetőségem volt, mivel a Hammer Nutrition Magyarország Nagyköveteként vehettem részt a versenyen. Nem szerettem volna egyedül ott lenni, ezért nagyon örültem, hogy Gergő is velem tartott, egy rövidebb távon, és meg is nézte, milyen szép helyekről áradoztam neki.

 

A tavalyi évben az Ultra Trail Vipava Valley 50 kilométeres távját teljesítettem sikeresen, 7 óra 40 perc alatt értem célba, harmadik korosztályos helyezést értem el. A táj magával ragadott. Az első külföldi, alpesi terepet idéző környezetben teljesített versenyem volt. Vissza akartam ide térni, és erre az idén különleges lehetőségem volt, mivel a Hammer Nutrition Magyarország Nagyköveteként vehettem részt a versenyen. Nem szerettem volna egyedül ott lenni, ezért nagyon örültem, hogy Gergő is velem tartott, egy rövidebb távon, és meg is nézte, milyen szép helyekről áradoztam neki.

 

2019. május 10., péntek, a verseny előtti nap

Délelőtt megnéztük a versenyközpontot, amely egyben a cél helyszínét és a rövidtáv rajtját is jelentette. Találkoztunk sok magyar indulóval, a harmadik legnagyobb létszámmal nevező ország Magyarország volt. Átvettük a rajtszámokat, sétáltunk egyet a környéken, és utolsó komolyabb étkezés gyanánt a Krhne étteremben házi készítésű paradicsomos és gombás gnocchit ebédeltünk.

A délutáni program pihenés és alvás volt. A verseny rajtja éjfélkor volt. Ilyenkor talán az egyik legnehezebb az egészben, hogy rávegyük a szervezetünket a nem megszokott, kényszerű délutáni alvásra. Utána szükségünk lesz az energiára, ugyanis 16–24 órán keresztül fenn kell lenni, és ébernek is kell maradni. Sikerült aludnom 3 órát. A semminél több. Frissnek éreztem magam. A verseny előtti étkezés (vacsora, ami reggeli gyanánt szolgál általában) a következőkből állt: zabpehely, diákcsemege, rizstej, kávé, minél gyomorkímélőbb dolgok így a rajt előtti pillanatokban.

 

2019. május 11., szombat, a verseny

Ajdovščinából rajtoltunk éjfélkor. Korán érkeztünk a helyszínre, volt idő még egyet kávézni is éjszaka 11 óra környékén. A ritka alkalmak egyike volt, hogy éjszaka a kávét választom, de ilyenkor jöhet, jól bevált már. A versenyen újdonság volt, hogy a két hosszú táv GPS-es jeladót is kapott. Végig követhetőek voltunk, hogy épp merre járunk a rajt pillanatától a célba érkezésig. A másik érdekesség, hogy ezen a versenyen nincs chip vagy dugóka, amivel az ellenőrző ponton jelezzük, hogy megjelentünk, hanem bizony figyelni kell, hogy felírták-e a rajtszámot, hogy ott jártunk. Szerencsére kicsi mezőnyről van szó, úgyhogy gördülékenyen működött a dolog.

Sokan kijöttek a rajtra, a magyar csapat is nagy létszámban képviseltette magát. A rajt előtti pillanatokban a társaságtól kicsit eltávolodtam, hogy befelé tudjak koncentrálni. Összeszedtem minden gondolatom, elfoglaltam a kényelmes helyem a mezőny közepén, ellenőriztem az órát és a navigációt, a pulzusom teljesen rendben volt. Készen álltam.

A táv hivatalosan 106 kilométer, 4870 méter szintemelkedéssel. A szintek felét az első 40 kilométeren begyűjtöttük. Az éjszaka sötétjében gyorsan szétszóródott a mezőny, de szerencsére sose maradtam teljesen egyedül. Látható távolságban egy-egy fénycsóva mindig volt körülöttem. 

A rajt után az utcákon futottunk, amelyek már emelkedtek a hegyek felé. Kiérve a faluból kanyargós ösvényeken, majd egyre kitettebb részeken érkeztünk meg a hegy oldalán keresztül. Hallani lehetett a csörgedező patakot a közelben, de látni nem láttam, mert a lámpa és a narancssárgán tündöklő hold fényét kivéve igazán sötét volt odakint az erdőben. Az útvonal jelölése kiváló volt, nehéz volt eltévedni, néha azért rápillantottam az órám navigációjára, hogy ne a csordaszellem erejével közlekedjek.

Olyan 1,5 órányi felfelé kapaszkodás után utolértem Szaszát, onnantól együtt futottunk. Társaságban gyorsabban telik az idő, ez most tényleg igaz volt. Majd 1000 m szint megmászása  után, 13 km-t leküzdve, közel 2 óra alatt értünk oda az első ellenőrző pontra. Én csak beköszöntem, és már mentem is tovább, bőven volt még vizem, a többi frissítést pedig egyébként is magammal vittem. Szasza eredményeket csekkolt, és közölte, hogy az első helyen futok. Elég nehezen akartam elhinni, és valójában annyira a verseny kezdetén voltunk, hogy nem is akartam vele foglalkozni.

Keveset lehetett látni a környező tájból, csak amennyit a hold megvilágított. Fénycsóvák a távolban, ami sejttette, hogy merre fogunk haladni. Közben Oszaczki Géza is utolért minket. Újabb mászás következett, az emelkedőkön a srácok gyorsabban haladtak, én próbáltam kontrollálni magam, és figyelni a pulzusomra, a lejtőkön sikerült beérnem őket. Egész jó móka volt, az idő múlását és a megtett kilométerek gyarapodását kevésbé vettem észre. Felértünk a verseny során érintett legmagasabb csúcsra, 1495 méter magasra, a Golaki tetőpontjára. Sejteni lehetett, hogy világosban az egyik oldalon a tengert is látni lehet majd. Innen szinte csak be kellett gurulni a következő ellenőrző pontra. Itt már a szervezők is közölték velem, hogy első helyen érkeztem a nők közt. Bólogattam, mosolyogtam, vizet töltöttem a kulacsaimba, és mentem tovább.

A frissítőpontokon a srácok tovább időztek, így picit egyedül maradtam, mint ilyenkor mindig. Volt időm koncentrálni, figyelni a frissítésemre, átgondolni, hogy mindent jól csinálok-e, és kicsit egyedül lenni az erdőben, ami miatt igazán szeretem a terepfutást. A vízen kívül nem is nagyon kértem mást a pontokon, mert annál érzékenyebb a gyomrom, meg ami bevált, azon nem szeretek változtatni. Volt nálam néhány darab, aszalt gyümölcsökből és magvakból készült szelet szilárd tápláléknak, és emellett a jól bevált kombináció: a Hammer Nutrition géljei. Egy jó adaggal bekevertem a kedvenc Espresso ízesítésemből, de emellett az összes ízből kombináltam magamnak az út során, hogy változatos legyen az ízvilág. Ilyen hosszú verseny során viszont ez nem elegendő. A Perpetuem nemcsak szénhidrátot, hanem fehérjét is biztosít a szervezetnek. Van rágótabletta és vízben oldódó, por állagú formula is. Nekem a második variáció jött be, úgyhogy szintén az ízekkel variáltam itt is. A kávét nem titkolhatom, hogy mennyire szeretem, mert ebből a Cafe Latte a kedvencem, de a narancsos és epres ízzel is jól elvagyok, úgyhogy az egyik kulacsomban ez a keverék volt folyamatosan. A harmadik fontos üzemanyag számomra, amely meggyőzött, és a legjobb ellátást biztosítja, az az Endurolytes. Pótolja a szervezetben az elektrolitokat és a sót a hosszú edzésmunka során. A friss gyümölcs jól szokott még jönni, de aznap valahogy nem tudtam ránézni még a banánra se. Elvoltam nélküle. A gyomrom jól viselkedett, jól éreztem magam, így nem volt gond ilyen téren a verseny teljes ideje alatt.

A harmadik és negyedik ellenőrző ponthoz vezető utat lejtős szakaszoknak raktároztam el magamban. Volt benne azért néhány turpisság, és egy-egy apró, tüskeszerű magasabb pont, amelyre azért fel kellett kapaszkodni. Ettől szép az egész, mert változatos. Nemcsak lefelé vagy felfelé kell menni, hanem végig hullámzik az útvonal. Öt óra elteltével érkeztem meg a harmadik ellenőrző pontra, amely 32 km-nél várt minket. Tábortűz, bulihangulat, fények. Mintha nem is a hegyekben lennénk. Beköszöntem, és mentem is tovább. Innentől már a hajnali fények kísérték az utamat. A hegy oldalán haladva csodás kilátás tárult elém. Egy szívecskés pad a sziklaszirteken, a felhők vörösre, sárgára festve vettek körül, egyre többet láttam a csodás erdőből és a fehér kőzetekből.

A továbbiakban többnyire lefelé haladtunk, a negyedik ellenőrző pont 41 kilométernél volt. Szaszáékat egy ideje nem láttam, nem tudtam, hogy előttem vagy mögöttem vannak, nem emlékeztem. A pontra érkezve újra vizet vettem magamhoz, és nagy ujjongás közepette, hogy első nőként érkeztem, üdvözöltek, és engedtek újra az utamra. Nem akartam foglalkozni a ténnyel. Sokáig az se jutott eszembe, hogy vajon milyen távol lehetett a második, harmadik helyen futó lány. Vártam, vagy inkább teljesen jól fel voltam rá készülve, hogy egyszer csak elfutnak mellettem. Nem néztem vissza egyszer sem. Amolyan mesebeli ne nézz vissza, mert kővé dermedsz tudatossággal csak mentem előre.

A táv felénél találkoztam Csanyával is egy hajrá erejéig, szerinte egész jól mozogtam ekkor, persze jól kell tudni motiválni az embereket, de nálam bejött a dolog. A ponton az előre küldött csomagomból kivettem a maradék zseléket és porokat az út hátralevő részére, mivel jól haladtam, úgy kalkuláltam, hogy a 81. kilométernél nem is lesz szükségem további dologra az előre küldött csomagomból. A táskám súlya ismét megnőtt, amihez újra hozzá kellett szoknom. Persze ilyenkor mindig tudom, hogy ahogyan haladok előre, fogynak az üzemanyagaim, és újratöltök, a táskám tartalma is fogyatkozik.

Egyre több falut kereszteztünk, mígnem becsatlakoztunk az 50 km-es táv útvonalába. Innentől kezdve az útvonalon csomó hely ismerős volt. Futottunk a szőlőtőkékkel beborított vidéken, apró falvakon keresztül, ahol csak sejteni lehetett, hogy élnek emberek is, mert nem igazán találkoztunk a reggeli órákban senkivel. A rövidebb táv futói vettek körül, ami üdítően hatott. Nem zavart, hogy némelyikük elszáguld mellettem, hiszen az én lábamban ekkor már 60 kilométer volt. Motiváló volt. Újabb magyar futókkal találkoztam, megismerkedtem Cser Zsófival, akivel – onnantól kezdve – a célig egymást kerülgettük. Hol ő tartott előrébb, és már nem is láttam az úton, hol egy-egy ponthoz érve már én mentem tovább elsőként. 

Az utolsó szakaszon nem voltak számomra meglepetések. Tudtam, hol lesz az az ellenőrző pont, amelynél U alakban tudunk körbefutni a teremben, és tovább haladni. Vagy a „meglepetés” ellenőrző pont fent egy minidomb csúcsán, ahova négykézláb másztunk fel.

81 kilométer. Ellenőrző pont a tíz km-es emelkedés előtt. Minden vizeskulacsot megtöltöttem, és elindultam felfelé. Pontosan tudtam, mi vár rám. Igazából tavaly óta sokat álmodtam erről a pillanatról. A hegyre vezető út elején az erdőben, majd a szerpentines, aszfaltozott utat keresztezve egyre feljebb jutottunk. Valójában csak enyhén emelkedett az út felfelé, így akiben maradt még szusz, kocogósra vehette a dolgot. Félúton felfelé egy mező mellett haladtunk el. Kedvem lett volna a cipőt levenni, a futóbotot eldobni, és csak leheveredni, mert voltak, akik így tettek. Szerencsére a cél, hogy mielőbb beérjek, előttem lebegett.

Az erdős részt elhagytuk, és a kopár, zöld fűvel, sárga és kék virágokkal borított ösvényen haladtunk fel a hegyre. A csúcsot messziről lehetett látni, pazar látvány tárult elénk. Ahogy terveztem, olyan kétórányi mászás után meg is érkeztem a 91. kilométerhez, az utolsó előtti ponthoz. Mivel továbbra is első nőként érkeztem, végre volt bátorságom megnézni, hogy hol tartanak a többiek. Két órával a hátam mögött volt a következő női futó. Úgy éreztem, nincs aggódnivalóm.

Maradt 14 kilométerem, amikor csak gurulni kellett lefelé. A cél felé közeledve többször könnyeztem, próbáltam felfogni, hogy mi is történik valójában. Amikor az utolsó pontot is elhagytam, akkor mertem csak szólni Gergőnek, hogy mi a szitu: ha minden igaz, megnyertem a versenyt a női mezőnyben! Lassan teltek az utolsó kilométerek, többet sétáltam – már én is kezdtem fáradni. Az utolsó kanyarok Vipava felett már rólam szóltak. Összeszedtem minden erőmet és minden mosolyt, hiszen jó okom volt arra, hogy büszke legyek, és ünnepeljek.

Szavak nélkül maradtam… Azt se tudom, milyen zene szólt éppen, hány ember volt körülöttem. Az eufória magával ragadott. Csak álltam, és emlékszem, ahogy a magasba emeltem a kezeimet. Valahogy így kell csinálni, ha valaki elsőként ér célba. Vagy legalábbis ez rémlett arról az időszakról, amikor a nagy ultrások befutóját néztem ámuldozva a versenyvideókon. 

16 óra 40 perc 28 másodperc alatt tettem meg a teljes távot. A célba érkezve kérdéseket kaptam, amelyekre egyszerűen nem tudtam válaszolni, egyszerűen hihetetlen volt az érzés. Fantasztikus és hihetetlen. Megcsináltam! És valóban, az első nő lettem, összetettben pedig a 14. helyen érkeztem célba.

A nap további része a pihenésről, szénhidrát-visszatöltésről és ünneplésről szólt. A regeneráció érdekében megittam a Recoverite italomat, majd tésztát ettem, és egy jutalomsört is megengedtem magamnak.

 

2019. május 12., vasárnap, díjátadó ceremónia

Sokan voltunk a teremben. A távok helyezettjei között több magyar női futót is ünnepelhettünk, a leghosszabb, 160 km-es távon Szimandl Anita a második helyen, a 100 km-es távon pedig a harmadik helyen érkezett be Tóth Éva és Varjaskéri Viola, jómagam pedig az első helyet foglaltam el ebben a mezőnyben. Annyi ajándékot kaptunk, hogy meg se tudtam őket tartani a két kezemben. Leki bot, Salomon futóruházat és cipő, finom bor és babérkoszorú. Amikor a versenyigazgató a fejemre tette Cézár koszorúját, a fellegek felett repültem örömömben. Furcsa, de nagyon jó érzés volt.

 

Képgaléria

Utoljára frissítve: hétfő, 30 december 2019 14:13