Bejelentkezés Regisztrálás

Belépés a Fiókodba

Felhasználói név *
Jelszó *
Adatok megjegyzése

Fiók létrehozása

Fields marked with an asterisk (*) are required.
Név *
Felhasználói név *
Jelszó *
Jelszó újra *
Email *
Email újra *
Captcha *

Egyre népszerűbb a Mozdulj! Tandemtúra Kiemelt

Idén augusztus 15-én indul az a tandemkerékpáros túra, amelyen a Mozdulj! Közhasznú Egyesület szervezésében, sportolók, művészek, közéleti személyiségek és sérült emberek együttes erővel kerülik meg a Balatont. Az öt napon át tartó közös harc az idővel és a kilométerekkel nemcsak a küzdelemről és az akaraterőről szól.

A túrához kapcsolódó sportolók művészek, ismert emberek egy sajtótájékoztatón beszéltek a túra és ennek kapcsán a sérült emberek esélyegyenlőségének fontosságáról a Makadám Mérnök Klubban, a Millenárison.

Csuri Ferenc, az idei túra egyik fővédnöke:
Nem csak egy biciklitúráról van szó! Ennek a sporteseménynek fesztivál jellege van. Abban a pillanatban, amikor látja az ép ember a benzinkúton, hogy tandemkerékpárral jönnek-mennek sérült emberek, akkor arra gondol, hogy ez nem is annyira ciki, nem is annyira gáz. Akár csatlakozhat is hozzá a következő évben. Örülök neki, ha valakinek eszébe jut, hogy próbáljuk valahogy összekötni az ép és a fogyatékkal élő sportolókat. A saját példámból tudom, hogy a sport mennyit tud segíteni egy olyan embernek, aki valamilyen okból megsérül. Hétévesen volt egy balesetem, tehát én sem így születtem, bele kellett rázódnom, azt sem tudtam, hogy léteznek rajtam kívül sérült gyerekek. Az úszásban tevékenykedtem, mint parasportoló. A legjobb mód az integrációra a sport.

Horváth Lajos, „Laller” örökös fővédnök:
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy én lehetek ennek a csapatnak az örökös, tiszteletbeli tagja. Gondoljuk meg, ők ugyanazt csinálják, ahogyan mi a hétköznapjaink során élünk és tevékenykedünk, csak ugye látássérülten. Én annyi mindent kaptam a vakoktól és gyengén látóktól ez alatt az öt nap alatt, amíg a túra tartott, amit előtte nem is tudtam elképzelni. Van egy barátom. Egy súlyos balesetben elvesztette mind a két lábát, de nem adta fel. Elkezdett sportolni. Átalakították az autóját, és tudott autóversenyeket nyerni. Most kerekeszékes olimpikon lett. Nekem ő a példaképem.

Kárász Róbert műsorvezető, a Fogadj örökbe egy macit! egyik alapítótagja:
Egy idézőjeles túrát mindennap átélek, mert a mi kávézónkban tíz fogyatékossággal élő ember dolgozik. Vannak értelmi sérültek, Down szindrómások, autisták és látássérültek. Mindenkit arra buzdítok, hogy tegyünk értük valamit. Mi nem elmegyünk valahová, ahol lefotóznak, hanem elmegyünk és segítünk. Tekerjük a biciklit, felszolgálunk, valamit produkálunk annak érdekében, hogy az integráció a szó szoros értelmében megvalósuljon. Aki járt már a kávézónkban, az tudja, hogy nálunk együtt dolgoznak a fogyatékossággal élők és a nem fogyatékossággal élők. A legjobb dolgozóink a fogyatékossággal élők! Én még ilyen normális emberekkel életemben nem dolgoztam, pedig egy pár helyen már megfordultam. Nem csak az alázat, hanem a szeretet, a boldogság, hogy valamit kapnak tőlünk, hogy munkát adunk számukra, ez szárnyakat ad nekik. A látássérültek ugyanezt az élményt fogják átélni ezen a túrán. Minket pedig megtanítanak arra, hogy nem alakoskodhatunk, nem mismásolhatunk, nem kamuzhatunk. Mindig őszintének kell lenni, a cselekvéseddel a gondolatoddal, a válaszaiddal. Nem lehet nekik bármit mondani. Minden egyes pillatanban szívbemarkolóan őszintének kell lenni, és ez tök jó tanulási folyamat.

Feil Dóra, látássérült énekes:
Az ideális cél a természetes emberi kapcsolat lenne a fogyatékkal élők és az épek között. Paksi vagyok. Gyengénlátóként ott nevelkedtem. Normál suliba jártam, látók között nőttem fel. Amikor jelentkeztem a túrára, kicsit tartottam tőle. Számomra nyomasztó, amikor az épek félnek, mert nem tudják, mit csináljanak, mit ne, hogyan segítsenek. Úristen, nem ismerek senkit, vajon mi lesz? Sajnáljuk egymást, a többiek sajnálnak minket, és az öt nap sírással telik el, hogy milyen rossz nekünk, pedig én nem így nevelkedtem, én ennél pozitívabb személyiség vagyok. Aztán eljöttem és nagyon megszerettem az egész csapatot. A Mozdulj!-nál már megvan ez a természetes emberi kapcsolat. Nem akarnak túlsegíteni. Hagyják az embert a maga útján menni, ám folyamatosan résen vannak, mert amikor szükség van rájuk, mindig ott vannak.

R. Kárpáti Péter, színész:
Az utca embere attól fél, hogy túlsegítenek a sérült embereknek. Ezzel azt a benyomást kelthetik, hogy tudatosítják a sérültek alapproblémáját. Ezért inkább visszahúzódnak. Akkor pedig azt mondhatják róluk, hogy nem segítőkészek. Nagyon sok mozgássérült ismerősöm van. Mikor együtt vagyunk, akkor ugyanúgy vagyok velük, mint bárki más embertársammal. Az a tapasztalatom, hogy ők mindig minden ép emberrel pontosan ezt szeretnék. A sport hasznossága vitathatatlan, de azt gondolom, hogy a művészi részét is állítsuk a sport mellé! A sport mellett a művészet is, mint kinyilatkoztatás (ének, vers, festmény) hordozza magában az önmegmutatás jó érzését.

Herczeg Zoltán, divattervező:
Egy egészséges ember nem is tudja, hogy milyen kincs van a kezében azzal, hogy egészséges. Ha kipróbálunk egy napot úgy, hogy reggel bekötött szemmel megyünk végig a napi rutinunkon, akkor rájövünk arra, hogy milyen nagy dolog a látás, a hallás, ha van kezem és van lábam. Mégsem gondolnám, hogy a fogyatékkal élők esélytelenebbek. Ha valakitől Isten elvett valamit, akkor a másik fronton tízszer annyit adott neki vissza. A szeretet az, amit ők sokkal jobban tudnak gyakorolni. Ezzel pótolják felénk és egymás felé azt, hogy hiányt szenvednek valamiben. Nem gondolnám, hogy betegnek kéne lenni ahhoz vagy fogyatékosnak, hogy szolidárisak legyünk egymással. Az egészségesnek az egészségest is támogatnia kellene. A beteg a beteget is támogathatja. Az egészséges a beteget és a beteg az egészségest. Ez egy alapvető emberi érték és érdek. Innentől kezdve nincs beteg és egészséges, csak ember van és Isten, a szeretet.

Kucsera Gábor, világbajnok kajakozó olimpikon:
Minden ember egyenlő. A sportgimnáziumban másodikban jött hozzánk egy mozgássérült srác, és megkérdezték tőlünk, hogy zavarna-e minket, ha az osztályunkba járna. Kicsit kételkedve fogadtuk, hogy fog beilleszkedni. Az emberek félnek, nem tudják, hogyan bánjanak velük, hogyan kezeljék a fogyatékkal élő embereket. Pár hónap múlva mindenki belerázódott. Már mi se vettük észre, hogy mozgássérült. Ugyanúgy poénkodtunk és viccelődtünk vele. Kiderült, hogy ő a legnagyobb poénmester. Mikor odajött hozzánk, nagyon nehezen tudott menni, olvasni, beszélni, és ahogy egyre több időt töltött velünk, rengeteget fejlődött. Nagy erőt lehet meríteni belőlük a parasportban. Nagyon inspirál, amikor látom, hogy ők mennyit küzdenek és nekem mennyivel könnyebb. Tavaly a fiamat elvittem úszás oktatásra táborba, aztán a vége az lett, hogy kaptam egy három és négy év közti csoportot, és én lettem az úszómester. A harmadik naptól kezdve kaptam két mozgássérült kislányt. Semmilyen képesítésem nincs az úszásoktatáshoz, de tudok úszni, hát meg tudtam tanítani őket. Jöttek a szülők hétvégén, hogy mennyit fejlődtek. Elmondhatatlan örömöt jelentett számomra, amikor először át tudták úszni az ötvenes medencét.

Tápai Szabina, világbajnok kézilabdázó:
Nagyon fontosnak tartom, hogy mi, ismert emberek ilyen kezdeményezések mellé álljunk. Jó pár évvel ezelőtt voltam egy kiállításon, amit a látássérültek vezetnek. Ott találkoztam egy olyan látássérülttel, akiben akkora humor volt, életszeretet, életvidámság, hogy egy napig gondolkoztam azon, hogy én miért gondoltam mást azokról az emberekről, akik sérültek, akik annyi pluszt képesek adni nekünk. A legjobb barátnőm öccse egy focista volt. Biciklibalesetben megsérült a gerince és kerekesszékes lett. Nagyon nagy mélységeket élt meg, mert élsportoló volt, és be kellett fejeznie a pályafutását. Jelenleg egy nagyon nagy építési cégnek a főmérnöke. Rettentően büszke vagyok rá.

Hajnal János, színész:
Alapvetően nem szeretem a megkülönböztetéseket. Például a fogyatékkal élő az egy negatív szó. És ezek a szavak, amiket használunk, mind nagyon negatív. Emiatt már eleve mindig félve kezdek el beszélni, mert pont nem akarok megkülönböztetni. A legjobb barátomnak a középiskolában mozgásszervi problémái voltak. Elképesztő motivációs erővel bírt. Amikor jelen vagyok a Mozdulj! rendezvényein, napokig el vagyok belőle. Feltölt ez a közeg, ezek az emberek, akik körülvesznek. Hihetetlen, hogy mennyi szeretetet lehet tőlük kapni. Legtöbb, amit mi tehetünk: felhívjuk a figyelmet arra, hogy nem kell félni ezektől az emberektől. Nagyon mérges vagyok és harapok, ha az ismerőseim meglátnak fogyatékkal élő embert az utcán, és megjegyzéseket tesznek rájuk.

Ágnes Rita Pazzagli, olasz szakfordító és szinkrontolmács, személyi asszisztens:
Három éves koromban megkaptam a gyermekbénulást, először sántán, most pedig kerekesszékben élem az életem. Soha nem éreztem, hogy hátrányt szenvednék, mert én mindig be voltam integrálva, sőt azt gondolom sokszor, hogy az élet így többet adott nekem, mint amit elvett. Fizikai értelemben viszont rettenetesen nehéz kerekesszékkel, mert valljuk be őszintén, ott is nagyon akadozik, ahol megpróbálják az akadálymentességet megvalósítani. Rettentően sok tennivaló van még.

Balázs Zsolt, mozgássérült énekes:
Nálam olyan betegséget diagnosztizáltak, ami az izmok ellen dolgozik. Izomsorvadás. Ha megszakadok, akkor sem tudok nagyobb súlyt felemelni, de ennek ellenére megyek a konditerembe minden nap a munkahelyemen, és nyomom. A kigyúrt emberkék lesnek és elismerik. Nem baj, hogy kis súllyal, de nyomod – ezt mondják. Vidéken nem mehettem konditerembe, mert ott kiröhögtek. Öt éve Pestre jöttem, hogy végigmehessek úgy az utcán, hogy ne röhögjenek ki egy forgalmas buszpályaudvaron vagy egy plázában. Vidéken sajnos harminchárom éves koromig ez nem sikerült. Mindenhol csak megaláztatást, kigúnyolást, lebuzizást kaptam. Ezért el is hagytam az országot. A kisvárosi embert a szülők úgy nevelik, hogy hagyd őt békén, menj el onnan! Van egyfajta rosszmájú viselkedés. Egy vidéki ember nem lát annyi tolószékest, nem lát sérült embereket, lilahajú fiatalokat, félmeztelen nőket sem az utcán, mint Budapesten vagy hasonló nagyvárosokban. Elmentem Angliába. Ott tapasztaltam meg az elfogadást, amit addig soha életemben. Mosolyogtak rám az utcán, a hivatalban rohantak oda segíteni, vagy hozták a liftet. Magyarországon a kommunizmus átkát nem lehet letagadni. Azt akarom, hogy ha kiállok a színpadra énekelni, zongorázni, gitározni, harsonázni, ne nevessenek ki. Istennek hála, nagy sztárokkal léphettem fel az elmúlt évben Magyarországon. Próbálom erősíteni ezt a vonalat. Jó lenne, ha egy rokkant ember is a végzettségéhez méltóan – mérnöki diplomám van, több nyelven beszélek – kapna munkát. Engem egy multinacionális cég, ahol húsz-harminc ország állampolgárai dolgoznak, fogadott be, és fizet meg jól.

Dóka Attila, énekes, dalszerző:
Nemrég duettet énekeltem egy mozgássérült hölggyel, Ivanova Daniellával. Ez volt az első alkalom, hogy konkrétan duettet énekeltem, nem csak együtt szerepeltem egy énekes kollégával a színpadon. Ilyenkor nagyon sok minden megfogalmazódik az emberben, többek között az, hogy mennyire nincs jelentősége annak, hogy a duett tagjai közül az egyik mozgássérült. Annak van jelentősége, hogy kiben mi lakozik, milyen a lelke, ki milyen ember, ki mennyire tehetséges. Amikor énekeltünk, akkor megszűnt minden gond, megszűnt, hogy ő kerekesszékes. Egyszerűen eltűntek a fizikai problémák. A művészetek megteremtik a lehetőségét annak, hogy eltűnjenek a fogyatékos és az ép emberek közötti különbségek. A lényeg marad meg: látjuk egymás lelkét, látjuk azt, ami legbelül van, és nem akadunk fenn a külsőségeken.

Jung Andrea, zenész, énekes:
Kaptam egy nagyon megtisztelő felkérést, hogy zenészként legyek itt. A beszélgetés elején kezdtem az esélyegyenlőségről gondolkodni. Akkor döbbentem rá, hogy érintve vagyok. Augusztusban lesz huszonöt éve, hogy az édesanyámmal történt egy súlyos baleset, amiben elvesztette az egyik végtagját. Ez teljesen megváltoztatta az életét, és kihatással volt az én életemre is. Most jutott csak eszembe: annyira úgy éljük az életünket, hogy ez nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ő fogyatékkal élő lenne. A maga örömére elkezdett festeni, és óriási fordulatot vett az élete. Kiderült, hogy olyan elképesztően tehetséges, hogy sorra vásárolják meg a festményeit. A balesete óta jógázik, biciklizik, és a családi programokban ugyanúgy részt vesz, a feladatokból ugyanúgy kiveszi a részét, mint korábban. Ő olyat tud adni, ami bennem nincs, és én talán tudok neki segíteni néhány apróságban. Úgy viseli a mindennapokat, hogy nem venni észre a fogyatékosságát. Mentünk a városban - Egerben -, találkoztunk ismerősökkel, dolgokat intéztünk és nem vettek észre semmit édesanyámon. Nem tudták, nem halottak a balesetről, csak utána döbbentek rá, amikor elbúcsúztunk, hogy hiányzik az egyik karja. Édesanyám a legnagyobb példaképem.

Madár Veronika, színésznő:
Örülök, hogy ez a mozgalom, misszió olyan embereket vonz maga köré, akiket segítő szándék vezet. Amikor a Mozdulj! első rendezvényére meghívást kaptam, akkor még nem volt ez ennyire ismert, nagyon kevesen csatlakoztak. Annak is örülök, hogy az elmúlt években nem médiabetyárok csapódtak hozzánk, hanem tényleg olyan emberek, akik szintén segítő szándékkal végzik a munkájukat. Él a családunkban valaki, aki hét évvel ezelőtt, betegség folytán veszítette el az egyik végtagját. Nemcsak az emberi méltóság, hanem az emberi tartás is nagyon fontos volt számára, hogy talpra tudjon állni. Láttam a lelki és a fizikai vívódását saját magával és a környezetével szemben is. Ő már jócskán hatvan esztendős elmúlt. Nagyon pozitív dolgokat láttam Budakeszin, a rehabon is. Akár egy szálloda, akár egy fagylaltozó, én mindenhol csak a jót tapasztalom. Lehet, hogy nekünk szerencsénk van. Tényleg mindenki segítőkész. Ha egy olyan autóbusz érkezik, amely nem mozgáskorlátozottaknak van kitalálva, nagyon segítőkész mindig a sofőr és az utasok is. Az elmúlt pár esztendő azt igazolja, hogy a szemlélet és a lelkület is kezd változni nemcsak ebben a kis körben. Remény van rá, hogy ez átalakítja az embereket. Ha ez így marad, akkor mindannyiunknak szebb élete lesz.

A beszélgetés után Dóka Attila felolvasta testvére, Dóka Péter író meséjét, aki egy olyan történetfolyamnak a bevezetőjét készítette el, amelynek a következő epizódjait a túra tagjai közösen írják tovább. Ezt követően egy remek alkalmi társulás előadásában elhangzott Dóka Attila szerzeménye, a Sebesség című dal, amely a tandemtúra himnusza. Végül közös tandemezés következett, sőt az esemény részvevői megalkották a végtelenített bicikliláncot, ami a Mozdulj! rekordkísérletének első lépése volt. A rekordkísérletet az egyesület tagjai augusztus 19-én, Fonyódon fogják, reméljük sikeresen, folytatni.

Készítette:
Horváth Gábor Miklós