Zsiga Melinda egyetlen vágya az volt, hogy tartozhasson valahova – egy családba vagy egy csapatba. Sokáig úgy tűnt, ez nem adatik meg neki, most mégis egy egész ország szereti és drukkol neki. A kick-boksz bajnok az ÉVA Magazinnak adott interjút, amelyben beszélt a találkozásáról a vér szerinti anyukájával, a mindennapi küzdelmekről, a férfiak uralta sportágról.
Zsiga Melinda nevelőszülőknél töltötte gyerekkorát. „Éveket töltöttem egy-egy családnál. Az elsőre nem emlékszem, csak az van meg, hogy velünk él a vér szerinti nővérem. Szerettem volna, ha jó testvéri kapcsolat alakul ki közöttünk, de később szétválasztottak minket. A második családomban nem volt könnyű életem: a bántalmazást, amit ott elszenvedtem, nem éltem meg tragikusan, mert nem volt viszonyítási alapom, azt hittem, ez együtt jár a normális családi élettel. A harmadikhoz elég idősen, kilencévesen kerültem, ilyen korú gyereket nem nagyon szoktak befogadni, mert már nehéz kialakítani a kötődést. Ráadásul ott már volt három államilag gondozott kisgyerek, akik csecsemőkorukban érkeztek, ők teljesen odaszoktak, mire jöttem” – mondta sportoló, aki elhatározta, ha lesz gyereke, annak ismerni kell majd az anyai ölelés melegét.
Melinda később lehetőséget kapott arra, hogy vér szerinti édesanyjával találkozzon. „Nem igazán érdekeltek a miértek, de szerettem volna megismerni az igazi anyukámat. Kérdésekkel készültem, de amikor szemtől szembe kerültem vele, lefagytam. Furcsa helyzet volt: nem tudtam eldönteni, hogy tegezzem vagy magázzam, megöleljem-e vagy sem. Nem öntött el az érzés, hogy ő itt az édesanyám. Idegen volt számomra, pedig kedvesen bánt velem, még bátorított is, hogy bármikor meglátogathatom” – mesélte a fontos pillanatról az ÉVA Magazinnak Zsiga Melinda, aki örül, hogy egyszer láthatta az édesanyját, aki nem sokkal később el is hunyt.
A fiatal lány elsőként a kézilabdával próbálkozott. Szerette volna, ha a csapat befogadja. „Vonzott a kézilabda, mert a női csapatok népszerűek, és vágytam rá, hogy engem is elismerjenek, körbevegyenek szeretettel. Ám hiába voltam szorgalmas és gólerős, nem sikerült rendesen beilleszkednem a csapatba. Sokszor szomorkodtam amiatt, hogy nem állnak párba velem vagy nem passzolnak nekem. Otthon meg azért kellett küzdeni, nehogy feladjam, mert akkor – úgy gondoltam – csalódást okozok a nevelőszüleimnek. Csapattársaim idővel elfogadtak, mégis kívülálló maradtam. Sokat gondolkoztam, mi lehetett velem a probléma: nem a teljesítményemet nézték, hanem azt, hogy sok tekintetben más voltam, mint ők – elég, ha csak a roma származásomat vesszük” – mondta Melinda. A kitaszítottság érzése komoly nyomokat hagyott benne.
A kick-boksz kapcsán viszont a pozitív emlékek kerülnek előtérbe. „A Vásony fivéreknél (Ferenc és Márton) tapasztalatam meg először, hogy nem számít, honnan jöttem, az a fontos, hogy rendesen lejárjak a terembe, megbízható legyek és jó edzéseket tartsak. A testvérekkel gyakorolhattam, pedig a küzdősportokban a vegyes edzés nem jellemző” – emlékezett vissza Melinda.
A sportoló az évek során az igazságtalanságok elleni küzdelem szószólójává vált. „Tudom, milyen érzés, amikor megkülönböztetik az embert, és szeretném, ha ezt minél kevesebben élnék át… Igyekszem megfelelni annak a példaképnek, amivé válhattam a sport által, és olyan formán is élni. Tettekkel küzdök az előítéletekkel szemben: kitartó munkával és némi szerencsével el lehet érni a céljainkat, bárhonnan jövünk is. Mert a kemény edzés meghozza a gyümölcsét.”
A teljes interjú az ÉVA Magazin tavaszi számában olvasható.
Szólj hozzá