Coachként és trénerként gyakran kapom azt a megbízást, hogy motiváljam a kliensemet, egy csoportot, de magánemberként is fordulnak hozzám ismerőseim ugyanezzel a kéréssel…
Bárcsak tudnék segíteni! Rossz hírem van: motivációt nem lehet valakinek átadni, a boltba sem tudok beugrani egy adag mozgatóerőért és havonta elmehetek motivációs előadásokra, olvashatok motivációs írásokat, de aztán mégsem indulok meg, mert valamiért nem jön az a bizonyos motiváció.
Sport coachként segítek a hozzám forduló sportolóknak, sportban érintett szakembereknek, szülőknek, de azt a célt, hogy motiváljam a klienset, visszautasítom. A következő sorokban a motiváció „furcsaságáról” és egyszerűségéről írom le a tapasztalatomat, amit magammal és klienseimmel kapcsolatban is megfigyeltem.
Hobbi futóként, amikor az első futóversenyemre beneveztem, csak az kattogott a fejemben, hogy nehogy utolsó legyek, majd olyan versenyt is kerestem, ahol a versenykiírásban nem szerepelt a záróbusz. Mit csináltam? Kerültem a kudarcot. Majd verseny közben majdnem sokkot kaptam, amikor bőven a középmezőny előtt futottam a célba, madarat lehetett volna velem fogatni, pillanatok alatt átértékeltem a képességeimet. Sikert értem el, a környezetemtől pedig elismerést kaptam. Nekem, mint mozgásszervi beteg, aki pár éve még egy lépcsőfokot sem tudtam felmenni, a futóverseny, a futás maga a siker, ám az első versenyeimnél mégsem így éltem meg, mert a teljesítményemmel kapcsolatos elvárásaim nem voltak arányban a képességemmel, azaz alábecsültem a kitűzött célomat.
Ahogy jöttek a futós sikereim, egyre magabiztosabb lettem, nőtt az önbecsülésem és jobb eredményekre törekedtem a versenyeken. Jöttek a magasabb, nehezebb célok, amiket kivétel nélkül el is értem. Már nem gondolok a záróbuszra, nem félek attól, hogy utolsó leszek. Mit csinálok akkor? A futást, a versenyen való indulást, a mozgás örömét és a saját fejlődésemet tartom a figyelmem központjában. Úgy érzem, hogy én szabályozom az utamat és nem a körülmények befolyásolnak.
Könnyű volt a külső kontrollos énállapotból a belső kontrollos énállapot felé lépkednem?
A futás segít az önismereti melóban, kapcsolódni önmagamhoz, segít abban, hogy ne a körülmények határozzák meg a belső mozgatóerőmet, azaz a motiváltságomat.
Coachként abban tudok segíteni a hozzám fordulóknak, hogy megnézzük hogyan viszonyulnak a környezetükhöz, milyen hatással van rájuk a társadalom és a kultúra, hisznek-e például az olyan mondásokban, miszerint mindenki a saját szerencséje kovácsa. Segítek ránézniük arra, hogy az adott tevékenységgel (akár sport, vagy a munka) mit éreznek, érzik-e azt, hogy ez a tevékenység kifejezi a belső értékeiket. Vagy rosszul érezné-e magát akkor, ha nem folytatná tovább azt az adott tevékenyéget?
Amikor a külső kontroll (szülők, család, fizetés, megfelelési vágy, stb.) mozgat bennünket, az csak egy időleges motiváltság, gyakran gyorsan lecseng és akkor jön a „segíts, hogy motivált legyek!” kérés.
Megfigyeltem, hogy a fizetés a sportolóknál sem tud motiváló erő lenni hosszú távon, vagyis az edzőktől odavágott mondatok, miszerint „azért kapod a fizetésed, hogy hozd az eredményt!” semmit sem érnek. Amikor a sportoló, vagy a munkavállaló úgy érzi, hogy nem rajta múlik az eredmény, senkit sem érdekel a véleménye, a motivációját az fogja szabályozni, ha egyre inkább bevonják a folyamatba, érzi, éreztetik vele, hogy neki is van szava és a képességeit is használni tudja.
Összegzésként a következőket foglalnám össze: legyen beleszólásod, legyen olyan feladatod, ami a képességeiddel összhangban van és tudjál másokhoz is kapcsolódni, ezek pedig mind abban segítenek, hogy meg tudd határozni, ki is vagy és mi is a te motivációd.
Segítek az önismereti utadon, segítek veled elhitetni, hogy a záróbusz is lehet barát, a munkahelyeden a körülményeket is lehet másik szemüveggel nézni, ezáltal a motivációdat is meg tudod találni.
Kelemenné Szilágyi Noémi
Life&Sport coach, önismereti tréner
Facebook: I Help U coaching
Szólj hozzá