Azt mondják, hogy a polihisztorok ideje lejárt. Ugyanakkor, ha valaki dolgozott már együtt dr. Elbert Gáborral, ez az állítás a sport berkein belül megdőlni látszik. A korábbi sport-szakállamtitkár, MLSZ-főtitkár több élvonalbeli labdarúgócsapat ügyvezetőjeként is tevékenykedett eredményesen. Volt a Nemzeti Sportszövetség főtitkára, interjúnk elkészültekor pedig a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán tanít – többek között. Egyetemi docens, és coachként is dolgozik. A szakember élő bizonyítéka annak, hogy lehet az életet, a sportot és a tanítást egy személyben, polihisztorként szemlélni és irányítani.
Mikor találkoztál először azzal az igénnyel, hogy sportolóknak, csapatoknak külső segítségre van szükségük? Magyarországon még viszonylag új a coach fogalma.
Valóban, itthon ez a fogalom nem olyan régi, és talán még mindig nincs egyértelmű meghatározása annak, amit csinálok. Sajnos sok olyan coach is van, akire nem bíznék sem egy felnőtt, sem egy gyerek sportolót. Az első komoly találkozásom ezzel az igénnyel Igaly Diához kötődik. Szerencsés vagyok, mert sok sportolóval vagyok – illetve voltam – baráti viszonyban. Az ő története talán még Balzsay Karcsi előtt kezdődött. Dia 2004-ben, Athénban olimpiai bajnok lett, és ez a téma mindig is jelen volt az életemben. Akkoriban még nem tudtuk pontosan, hogy ez a fajta támogatás a coaching kategóriájába esik. Egyszerűen sokat beszélgettünk, és ebből adódott, hogy hol segíthetek.
Diának volt akkoriban szüksége ilyen segítségre?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy vele sokat beszélgettem, és úgy érzem, ez segítette a pályafutását. Ugyanez volt Buday Timivel is, aki squashozott. Akkoriban egy squashklubban dolgoztam pultosként, és két szett között gyakran váltottunk néhány mondatot. Ő azt mondja, ez sokat jelentett neki. Az első igazán mély tapasztalatot azonban Balzsay Karcsival szereztem, akivel a baráti beszélgetések mellett menedzserként is dolgoztam. Az volt a célunk, hogy amikor ringbe lép, mentálisan is készen álljon a győzelemre.
Karesszel hogy alakult ez a közös munka?
Akkor találkoztunk először, amikor itthon „kiütötték”, és arról beszélt, hogy lehet, abbahagyja. Egy közös ismerősünk ültetett le minket beszélgetni, és onnantól kezdve egy hosszú folyamat vette kezdetét. Végül kétszeres világbajnok lett. Fontos hangsúlyozni, hogy ez teljesen az ő érdeme, én „csak” segítettem.
Mindig is volt benned egy ilyen segítő attitűd?
Igen, mindig is próbáltam segíteni a környezetemben lévőknek. Aztán egyre többen mondták, hogy ezt akár intézményesített formában is érdemes lenne csinálni.
Mi történt, amikor elindultál az „intézményesülés” útján?
Elkezdtem tanulni, képesítéseket szerezni. Az egyik fordulópont az volt, amikor Balzsay Karcsi rám bízta a lányait. Onnantól kezdve tekintem ezt hivatásnak. Ma rengeteg sportolóval dolgozom, sportági határok nélkül.
Gyerekekkel is foglalkozol?
Igen, egyre több utánpótláskorú sportoló jár hozzám. Egy tízéves ritmikus gimnasztikázó kislány például már ott tart, hogy el kell döntenie, versenyzőként folytatja-e. Ez az a pont, ahol különválik a szabadidős- és az élsport.
Ez egy folyamatosan fejlődő terület. Neked is képezned kell magad?
Abszolút. A világ folyamatosan változik, és ezt követni kell. Most például a Pécsi Tudományegyetemen végzem a business coach képzést, hogy hivatalos papírom is legyen róla. Emellett sportolóktól is rengeteget tanulok, hiszen a sportágak is változnak – akár a szabályok, akár a stratégiák szintjén.
Mennyire szólsz bele a sportszakmai kérdésekbe?
Ez egy konfliktusos terület. A klasszikus coaching szerint a coach nem ad tanácsot. De a sportban, különösen az élsportban, ha egy hét múlva világbajnokság van, nincs idő hosszasan kérdésekkel irányítani a sportolót a megoldás felé. Ilyenkor néha meg kell mondani a „tutit”.
Ez egy nagyon erős bizalmi kapcsolat lehet…
Igen, enélkül nem működik. A sportolók sokszor olyan dolgokat mondanak el nekem, amit még a szüleiknek sem. És ez így van jól. Kell egy felnőtt, akiben megbíznak, és akinek elmondhatják a gondjaikat.
Van olyan terület a magyar sportban, ahol nem tartanak igényt ilyen támogatásra?
Biztosan van, de azt látom, hogy a sikeres sportolók mögött mindig van mentális támogatás. Egy 10–15 éves öttusázó ugyanakkora terhelést kap, mint egy felnőtt élsportoló. Kell valaki, aki segít feldolgozni ezt – legyen az coach, sportpszichológus vagy akár egy kutya. A bizalom és a támogatás a lényeg! Az olimpián is azok a magyar sportolók értek el sikert, akik mentálisan rendben voltak. Egy egyéni sportágban ideális esetben az edző és a versenyző kapcsolata annyira erős, hogy nincs szükség külső segítségre – de ez nagyon ritka. A legtöbb edzőnek sokfelé kell figyelnie, ezért sok sportoló igénybe veszi a coachingot vagy a sportpszichológiai támogatást. A lényeg, hogy legyen egy biztos pont az életükben, aki segít nekik a mentális felkészülésben.
Az elmúlt 40–50 évben rengeteg minden megváltozott a sportban. Nemrég volt egy sorozatod a Pesti Magyar Színházban, ahol említettél is pár dolgot. Mesélnél róla egy kicsit?
Hát igen, a világ elképesztő módon felgyorsult. Az egyik legnagyobb változás a technológia fejlődése. Mindenről tudunk, minden információ egy pillanat alatt elérhető. A sport sem kivétel ez alól. A régi öttusa például ötnapos volt, most már másfél óra alatt lezajlik – ráadásul ló sincs benne.
Ez más sportágaknál is észrevehető, ugye?
Pontosan. Ott van például a labdarúgás, ahol a videóbíró belépett a képbe, vagy az új szabálymódosítások, mint a kapusokra vonatkozó korlátozások. A világ gyorsabb lett, és a sport is ezt követi. Az emberek figyelme lecsökkent, már nincs türelem hosszabb versenyekhez.
Ez a gyerekekre is hat?
Igen, a fiatalok sokkal nehezebben tudnak tájékozódni. Már nem olyan egyértelmű, hogy meddig lehet elmenni. Régen tudtuk, hogy „három lépés balra, és pofán vágnak”, ma már teljesen kiszámíthatatlan minden.
Van olyan sportoló, akivel dolgozol, és akiről mesélhetsz?
Sokan vannak, de a munka nagy része bizalmas. Egy név, amit megemlíthetek, az Révész Bulcsú, aki 17 évesen megnyerte az U21-es snooker-világbajnokságot. Négyéves kora óta tudja, hogy snookerezni akar, és most a világ legjobbjaival játszik.
Ez hatalmas teljesítmény. Hogyan kezeled a munkád során az ilyen kihívásokat?
Fontos, hogy tudjam, meddig terjed a kompetenciám. Van sportpszichológus, dietetikus, gyerekpszichológus, akikkel dolgozom, hogy minden sportoló a legjobb támogatást kapja.
Vannak sportágak, amelyeket elkerülsz?
Igen, az uszodai sportágakat próbálom elkerülni személyes okokból. De persze vállalok uszodai sportolókat is, ha az adott eset megköveteli.
Hogyan kapcsolsz ki ennyi munka mellett?
Gombfocizom! Gyerekkoromban is szerettem, és most felnőttként is visszataláltam hozzá. Ez teljesen kikapcsol. Meg persze ott van a kutya, aki mindig segít elvonatkoztatni a munkától.
Szereted a munkádat?
Nagyon élvezem. Hatalmas élmény látni, amikor az olimpiai közvetítés során megjelenik valami, amin hónapokig dolgoztunk, és az működni látszik. De ugyanilyen fontos a gyerekek fejlődése is: amikor valaki átlépi a saját árnyékát, amikor sikerül, amire készült – az fantasztikus. Ráadásul én is rengeteget tanulok belőle.
Mit gondolsz azokról az edzőkről, akik nem hisznek az ilyen típusú segítségben?
A hegymászók mondása jut eszembe: a csúcsra több út vezet. Az, hogy én valamiben hiszek, és eredményesnek látom, nem jelenti azt, hogy mindenkinek egyet kell értenie velem. Vannak edzők, akik jó viszonyban vannak velem, de nem hisznek ebben. Egy kompromisszumos megoldásként elfogadták, hogy nem kötelező a csapatuk számára, de aki szeretné, az részt vehet benne. A lényeg az, hogy a sportolókat sosem fordítjuk az edzőjük ellen. Ha az edzőhöz nem lehet hozzányúlni, akkor a gyerekeket tanítjuk meg arra, hogyan kezeljék a helyzetet.
Beszéljünk a rendhagyó sportszülői értekezletedről!
Az első ilyen eseményt Budapesten tartottuk, ahol 19-en vettek részt. Egy egész napos rendezvény, ahol tematikus blokkokban dolgozunk fel fontos témákat. Egyik alkalommal meghívtuk Imre Gézát, aki nemcsak olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, hanem sportszülő is. Újabb események jönnek: Pécsen, Miskolcon és ismét Budapesten. A visszajelzések nagyon pozitívak.
És mindeközben tanítasz is a Pécsi Tudományegyetemen.
Az Egészségtudományi Kar életében vagyok jelen. A folyamatos képzés mellett rendszeresen szervezünk konferenciákat a hallgatókkal. Én a háttérben segítek, ha kell. Ez kiváló tapasztalat nekik, hiszen maguk bonyolítják le az egész eseményt, a meghívásoktól kezdve a logisztikáig.
Milyen sportokat szeretsz követni?
A sportfogyasztás nálam mindig valamilyen személyes kötődés mentén alakul. A labdarúgás biztosan az egyik kedvencem, főleg a női futball, amelyben hatalmas lehetőségek vannak. Legutóbb például voltam olyan női bajnokin Németországban, ahol 35 ezer néző volt, és fantasztikus volt a hangulat. Az öttusa is közel áll hozzám, főleg Balzsay Jázmin sikerei óta. Teniszt is szívesen nézek, főleg a női meccseket.
Sportvezetői megközelítésből van bakancslistás posztod?
Ma Magyarországon a sportvezetés nem igazán működik szakmaként. Ezért is dolgozom inkább a sport egy olyan területén, ahol hasznos tudok lenni. Sokan keresnek meg problémákkal, és segítek, ha tudok, de nincs konkrét nagy célkitűzésem.
Végül: mit tanácsolsz a szülőknek?
A legfontosabb, hogy maradjanak meg szülői szerepben. Támogassák a gyereket, de ne szakmázzanak vele. A sportban egy felnőtt mentor is nagyon sokat segíthet, ha a gyerek nem minden helyzetet tud otthon megbeszélni. A lényeg, hogy a gyerek biztonságban érezze magát a sportban is.
Szólj hozzá