Karáth Emil azon ritka emberek egyike, akik gyerekkori álmukat nem csak teljes mértékben megvalósították, hanem magasabb szintre is emelték. Magyarként tengerbiológusnak lenni hatalmas kihívás, de ezt ötvözve az operatőri és környezetvédelmi munkával egészen különleges. Életének egyik legfőbb célja a tengerek élővilágának és életének megmentése, ráadásul úgy, hogy ebbe azokat is bevonná, akiket elsősorban érint: a gyerekeket, a jövő nemzedékét.
Karáth Emil vagyok, biológus-ökológus és tengerbiológiával foglalkozom egy olyan országban, aminek nincs is tengere. Gyerekkorom óta úszok. Versenyúszó voltam a BVSC-ben, majd sportágat váltottam – bár maradtam a víznél – és búvárúszó lettem. Nagyjából 15 évig a felnőtt válogatott tagja voltam. Sokszoros magyar bajnok és több Világ- és Európa-bajnokságon, Európa kupákon voltam dobogós helyezett. Kétszer nyertem el az év sportolója címet.
Az egyetem befejezése után az egyetlen lehetőséget, hogy tengerbiológiával foglalkozhassak, a Tropicarium nyújtotta. Még meg sem épült és már ott dolgoztam. Aligátorokat, majmokat hoztam Svédországból, cápákat úsztattam a hónom alatt, amikor megérkeztek Floridából.
Aztán elmentem különböző TV-csatornákhoz, ahol természettudományos, ismeretterjesztő műsorokat készítettem. Ahogy ezek a típusú műsorok kezdtek eltűnni a műsorpalettából, olyan külföldi stábokhoz csatlakoztam, akik víz alatti filmeket készítettek. Egyik ilyen munka volt egy 100 napos élő-interaktív víz alatti adás készítése a Karib-tenger közepén.
-Miért pont búvároperatőr lettél? Hogyan kezdődött?
-Szinte adott volt a válasz, csak akkor még nem tudtam. Az egyetem elvégzése után egy véletlennek köszönhetően találtam egy apróhirdetést egy újságban, ahol egy világméretű korallszirt kutatáshoz kerestek biológusokat. Végül egy svájci kutatócsoporthoz csatlakoztam, és a Maldív-szigetekre mentünk felmérni a szirtek egészségi állapotát. Az egyik kis szigeten dolgoztam együtt egy német kollégámmal, aki hozott egy kamerát, hogy filmezzük le, amit csinálunk. Egyikünk sem értett különösebben a filmezéshez, de nekiláttunk a munkának. A végeredmény egy fél órás dokumentumfilm lett, ami két filmfesztiválon is nyert. Így kezdődött.
-A film, a látvány a mai ember életének nagyon fontos része. Ezért minden filmkészítőnek komoly felelőssége van abban, mit mutat meg a világból. Operatőrként mi az élethivatásod, mit tartasz fontosnak?
-Hogy mit tartok fontosnak közvetíteni? Szeretnék értékes mondanivalóval bíró filmeket készíteni. Ez manapság már nem trendi, ezért nem is egyszerű ezt a munkát itthon folytatni. Bármelyik – főleg dokumentumfilmet – amit készítettem, egy adott terület élővilágát mutatta be és általában az ott élő tengeri élőlények és környezetük védelmét szorgalmazta. Úgy hiszem, hogy korunkban az egyik legfontosabb feladat, hogy mentsük a Föld élővilágát, amíg még nem késő. Erre szeretném felhívni az emberek figyelmét. Sokszor futottam olyan válaszokba, hogy mit érdekel bennünket a tengeri élővilág, hiszen nincs is tengerünk… Ez szerintem téves és rövidtávú gondolkodás.
-Mi volt a lelkileg legmegindítóbb és a legnehezebb élményed a búvárkodással kapcsolatban?
-Szerencsére nem volt rossz élményem a merüléseim során, pedig már a 80-as évek óta búvárkodom. Talán az tölt el némi szomorúsággal, hogy látom, mi történt a tengerekkel ez alatt a 4 évtized alatt, amióta búvárkodom. Amikor először merültem az Adriai-tengeren, még sok nagy halat és nyüzsgő élővilágot láttam. Manapság ennek már híre-hamva. Még ott is találtam szemetet, ceruza elemet, műanyagot a víz alatt, ami távol esik a civilizációtól.
-Volt sportbaleseted?
-Sportbalesetem szerencsére nem volt komolyabb. Persze a versenysportban kisebb sérülések előfordultak, de ezek nem gátoltak abban, hogy folytathassam az élsportot.
-A legtöbb embernek a búvárkodás és a veszély nagyon közeli fogalmak. Neked mi volt a legrosszabb élményed?
-Veszélyes helyzetbe csak 6 éves koromban kerültem, amikor még ugyan nem merültem, de már akkor is a víz alatt töltöttem a szabadidőm nagy részét. Egy medencében leszippantott a lefolyó víz sodrása. Akkor azt gondoltam, hogy most akkor meghalok… Szerencsére túléltem a kalandot és bár az egész nyarat gézpólyában töltöttem, a nyár végére begyógyultak a sebeim. Mindenki azt mondta, hogy soha nem megyek be a vízbe, de nem volt igazuk, mert következő nyáron ismét ugyanabban a medencében fürödtem.
-Mivel foglalkozol jelenleg, mi a munkád?
-Jelenleg tengerbiológia előadásokat tartok iskolákban a gyerekeknek, melynek neve „Merülj velünk!” Az előadás után VR szemüvegeken keresztül merülnek velem az óceán mélyére a gyerekek. Nagyon szeretik ezeket a foglalkozásokat és én is örömmel nézem őket, hogy mennyire élvezik a programot. Ha pedig nem ezzel foglalkozom, akkor szabadúszóként filmezek TV-csatornáknak, vagy éppen gyerekeket és a szüleiket viszem olyan utakra, ahol a tengerek élővilágát mentő projektekbe kacsolódunk be: korallóvodákat építünk, vagy éppen mangrove erdőt telepítünk. Közben pedig mindenféle izgalmas kalandban veszünk részt: cetcápákkal úszunk, fa tetején lakunk és korszerű tengerbiológiai technikákkal mérjük fel a tengerek élővilágát.
-Kedvenc helyed, területed? Kedvenc állatod és a vele kapcsolatos élmények?
-Kedvenc helyem sok van és remélem ez még csak gyarapodik. Nehéz egyet kiemelni. Mindegyiket más okból szeretem. Ilyen pl. egy „Macabuca” nevű hely a Kajmán-szigetek körül, ami olyan jól nézett ki, hogy az szinte már giccsesnek mondható, vagy Pápuán egy nevesincs hely, ahol annyi volt a hal és minden más élőlény, amit már ritkán látni.
-Mit tartasz a legveszélyesebbnek a munkád során?
-Veszélyesnek csak az embert tartom a víz alatt. Nála veszélyesebb élőlény nincs.
A merülésekre fel kell készülni, hogy ne legyen baj. Ha az alapvető szabályokat betartjuk merülés közben, akkor nagyon kicsi az esélye, hogy valami rossz történik.
-A programjaidban a szélsőséges helyzetekre való felkészítés milyen szerepet kap?
-Az általam szervezett programok nem tartalmaznak szélsőséges elemeket, hiszen gyerekekkel csinálom végig ezeket a kalandtúrákat. Nem sodornám őket semmilyen szélsőséges helyzetbe.
-Szoktál-e külön edzeni, felkészülni, sportolni?
Régebben gyakran futottam terepen a közeli hegyekben és úsztam. Sajnos mostanában kevés időm marad erre, de törekszem rá, hogy valamit sportoljak, hiszen bírnom kell a tempót a gyerekekkel. Ha megmásszuk a Kilimandzsárót, nem mondhatom nekik, hogy „menjetek fel nélkülem”.
–Szerinted mi az, ami miatt egy ember fogékonnyá válik a természetre, a tudatos életre?
-Hogy mitől válik egy ember fogékonnyá a természetre, azt nehéz megmondani. Biztos függ a környezettől, családtól, attól, hogy hogyan nevelnek. De kialakulhat ez a szeretet enélkül is. Én a gyerekkoromat – főleg a nyarakat – a nagyszüleimnél töltöttem falun, ahol minden adott volt arra, hogy közel kerülhessek a természethez. Volt erdő, hegy, folyó, és az egész napomat kint töltöttem a szabadban (vagy éppen az uszodában). Így alakult bennem ki a természetszeretet. Mindig voltak állataim otthon. Halak, madarak, kutya, macska, gyíkok, pocok, sün és bármi, ami segítségre szorult.
-Milyen hatással van a sportos munkád a hétköznapjaidra?
-Legnagyobb gondom a külföldi expedíciók során, hogy a családot itthon kellett hagynom. Ezért kitaláltam, hogy bevonom őket a munkámba, hiszen ha nem mentjük meg a tengeri élővilágot, akkor ők már nem fognak tudni gyönyörködni benne. Így aztán sokszor velem tartanak az útjaimra. Együtt sokkal könnyebb és vidámabb a munka. Ráadásul élvezik a kint töltött időt és szívesen részt vesznek ezekben a projektekben. Általában alig akarnak hazajönni a tengerről.
-A búvárkodás hatására változtattál-e az életmódodon az idők során?
-Nem hiszem, hogy változtatnom kellett volna az életmódomon, amiatt, mert búvárkodom, hiszen gyerekkorom óta rendszeresen sportoltam. Reggel és este voltak edzések. Hetente 10 edzésem volt. A suli mellett másra sem volt időm. Így aztán a barátaim is ebből a közegből kerültek ki.
Mint sok mindennek, ennek is vége szakadt az egyetem után, de a búvárkodás maradt, bár közel sem olyan gyakran, mint szerettem volna.
Szerző: Tóth Viktor – terepsport.hu
Szólj hozzá