Mika Salo a mai napig a finnek egyik kedvenc autóversenyzője. A most 53 éves, ex-Formula–1-es versenyző 1994 és 2002 között erősítette a királykategória mezőnyét, azonban az autósport mindmáig az élete egyik szerves részét képezi, ugyanis az utóbbi időben a futamokon stewardként vesz részt – egyébként még Charlie Whiting volt az, aki felajánlotta neki korábban ezt a lehetőséget. (Az interjú eredetileg a Sportime Magazin 2020/4 számában került publikálásra.)
Tudtommal szimulátorozol. Mostanában egyre több versenyzőt szippant be az online versenyzés világa.
Igen, nagyon szórakoztató, van egy külön versenyzőliga nekünk, nagy öregeknek. Ennél a minimum korhatár a 45 év, viszont most már vannak fiatalabbak is a mezőnyben, például Vettel is versenyzett velünk a múlt héten. A résztvevők között szokott még lenni Fittipaldi, Montoya, Button, Villeneuve, de sok Indycar-versenyzőt is a köreinkben tisztelhetünk, például Castronevest, Kanaant és Papicet. Előfordul, hogy akár 70 Formula–1-es autó van a rajtrácson.
Szerinted mennyi esélye van Valtteri Bottasnak idén győzelmeket bezsebelnie?
Hát, először Lewist kellene legyőznie… Nincs könnyű dolga, de remélem, sikerül neki. A szezont általában jól kezdi, majd ez a teljesítmény elhalványul, de azt is hozzá kell tennem, hogy Lewis jelenleg a legjobb versenyző a világon, és kifejezetten jó, hogy Valtterit vele kell összehasonlítani. Ahhoz, hogy most nyerni tudjon valaki, először le kell győznie Lewist.
Lehet belőle valaha világbajnok?
Remélem, ha meg tudja tartani a helyét a top csapatban… De ahogy említettem, folyamatosan gyorsabbnak kellene lennie Lewisnál, ami viszont nagyon nehéz feladat.
Ha összehasonlítod a jelenlegi Formula–1-et azzal az időszakkal, amikor te versenyeztél, akkor miket tartasz a legjelentősebb különbségeknek?
Szerintem nincs olyan sok különbség, annyi, hogy még régebben többet teszteltünk. Mi két verseny között általában négy napot teszteltünk, viszont manapság már limitálva vannak a tesztek, a srácoknak több szabadidejük van, ellenben a beosztásaik sokkal sűrűbbek, viszont nekünk rengeteg tesztünk volt, és mi megállás nélkül vezettünk. Két hét alatt volt vagy két szabadnapom, a többin mind vezettem, szóval elég kemény volt. Illetve a mostani autók jóval komplexebbek, mint a mieink voltak.
Menjünk vissza az időben az F1-es debütálásodhoz: eléggé „kapkodva” jelentettek be. Mi volt a történet e mögött?
Igazából semmi, egy héttel a verseny előtt felhívott a Lotus csapatmenedzsere, Peter Collins, hogy elvesztették Johnny Herbertet, és tudok-e menni helyette a következő versenyre. Tudom, hogy Japánban élsz – mondta –, és ismered a pályát, de a probléma az, hogy nem tesztelhetsz. Mondták, hogy rögtön a szabadedzésen kell nyitnom, és utána pedig jön a kvalifikáció – persze belementem, igent mondtam.
Ez volt a Formula–1 történelmében az első olyan pillanat, amikor három finn versenyző volt egyszerre a rajtrácson. Milyen volt a kapcsolatod Mika Häkkinennel és J. J. Lehtóval?
Gokartos korszakunk óta barátok voltunk, szóval olyan 5-6 éves korunktól kezdve ismertük egymást.
Tartjátok még egymással a kapcsolatot?
Igen, bár kevésbé, mert mindannyian különböző életritmus szerint élünk, és más-más országban él mindegyikünk. De természetesen néha találkozunk, és akkor gondolatokat cserélünk.
A Lotus után három szezonon keresztül a Tyrrellnél versenyeztél. Ha valamit kiemelhetnél abból az időszakból, akkor mi volna az?
Kicsi, családias hangulatú csapat volt, nagyon jókat szórakoztunk együtt, tele volt jó emberrel, sokan onnan a mai napig a barátaim, és vannak, akik még mindig a Formula–1-ben dolgoznak. Nagyon jó idők voltak, Harvey Postlethwaite évről évre remek autókat alkotott, csak nem volt meg az erejük az alacsony költségvetés miatt, szóval borzalmas motor volt benne. Először a Yamaha, majd a Ford, 100 lóerővel kevesebb teljesítménye volt, mint a többi motornak. Nehéz helyzet volt, habár maga az autó jó volt.
1996-ban arról szóltak a hírek, hogy leszerződhetsz a Ferrarihoz, és Michael Schumacher csapattársaként folytatod majd a versenyzői pályafutásodat. Ez valóban egy lehetőség volt, vagy csak egy szimpla pletyka?
Így volt, a Tyrrell nem engedett el az aláírt szerződésem miatt, mivel akkor már megvolt a hároméves kontraktusom, így ott ragadtam, és ezzel vége is volt.
Azonban 1999-ben mégis a Ferrarinál kötöttél ki. Mi volt ennek a hátterében?
Michael eltörte a lábát, és tulajdonképpen én voltam az egyetlen, aki ráért. Csak kaptam egy hívást Jean Todttól aznap, amikor megtörtént a baj. Annyit mondott, hogy menjek Maranellóba, én meg visszakérdeztem, hogy „Oké, mikor?” Egyből rávágta, hogy azonnal. Két órával később már a repülőn voltam, úton Maranellóba.
Volt rajtad nyomás amiatt, hogy Michaelt kellett helyettesítened?
Nem, nem helyeztek rám semmilyen nyomást. Valójában egyszerű dolgom volt, mivel nem a bajnoki címért harcoltam.
Mindössze egy évet töltöttél a Saubernél, utána pedig úgy döntöttél, hogy részt veszel a Toyota nagy debütálásában, azonban végül ott is csak egy évet töltöttél el.
Igen, de igazából kettő volt, mivel egy év a teszteléssel telt. Követtük az F1-es mezőnyt, volt egy tesztautónk, amivel versenyszimulációkat csináltunk minden Formula–1-es nagydíj után, majd egy évvel később elkezdtünk versenyezni.
A te döntésed volt, hogy egy év versenyzés után befejezed a csapattal?
Igen, a dolgok nem olyan irányba mozdultak, mint szerettem volna, szóval eljött számomra az idő, hogy abbahagyjam. Amúgy is kezdtem túl öreg lenni az F1-hez. Utána következett egy pár sportautó, Audi, Ferrari, majd Maserati, fél szezont lehúztam az Indycarban, és utána maradtam a GT-autóknál.
Mit tartasz a legnagyobb Formula–1-es eredményednek?
Erre nagyon nehéz válaszolni, mivel eleve nagy eredmény az, ha valaki bejut a Formula–1-be. Soha nem is mertem álmodni arról, hogy bekerülök, egyszerűen csak megtörtént, majd ott maradtam majdnem tíz évig, és több mint száz futamon álltam ott a rajtnál. Remek idők voltak! Jó lett volna, ha jobb autóim lettek volna kezdetben, akkor máshogy alakult volna a történet, azonban nem bánok semmit, minden egyes másodpercét élveztem.
Még mindig szerves részét képezi az életednek az F1, viszont most már versenybíróként veszel részt benne. Honnan jött ez a lehetőség?
Még Charlie Whiting kérdezte meg tőlem anno, hogy érdekelne-e ez a fajta munka, mivel a versenyzők szavaztak arról, hogy szeretnének egy versenyzőt, aki az ő oldalukat is képviseli az FIA-ban, amikor a kétséges versenyszituációkról döntést hoznak. A nevem sokszor felmerült, így felkért engem, és azóta is csinálom. Nagyon szeretem ezt a munkát, igaz, egy kis időbe telt az, amíg a versenyzők megértették, hogy mellettük állok, mivel azt hitték, hogy az FIA-nak dolgozom, és nem értük. Ez nem így van. Ma már tudják, most már jönnek, és beszélgetnek velem, és kikérik a véleményemet. Miután Charlie itt hagyott minket, kaptunk egy új versenyigazgatót, Michael Masit, aki szintén egy jó srác.
Vannak olyan döntések, amelyeket verseny közben, vannak, amelyeket utána hoztok meg. Tulajdonképpen min múlik az, hogy egy döntés mikor lesz meghozva?
Általában egyértelműek a helyzetek, de nem mindig. Ha hatással van a versenyre, akkor azonnal meg kell hoznunk a döntést, de néha, ha, mondjuk, két autó összeütközik, és mind a ketten kiesnek a versenyből, akkor elég a verseny után foglalkozni a helyzettel, mivel a kétórás futam alatt folyamatosan figyelnünk kell a kamerákat. Nagyon sok dolgot kell megvizsgálnunk, és nemcsak versenyzőket, hanem a csapatokat is figyeljük. Rengeteg dolog van, amit 300 különböző kameraállásból figyelünk, halljuk a rádióbeszélgetéseket, és erre a feladatra hárman vagyunk, szóval elég hektikus.
Interjú: Christoffer Lindén
Szólj hozzá