Az elmúlt hónapokban két nagyszerű koncerten is sikerült járnunk, és mind a két koncerten olyan zenészeket láthattunk, akik a mai napig aktívan sportolnak (nem csak hobbi szinten) zenei karrierjük mellett és akiknek a kitartása, története mindannyiunk számára tanulságként szolgálhat, illetve erőt adhat nekünk. (A cikk eredetileg a Sportime Magazin 2022/3. számában került publikálásra.)
Kivívja a tiszteletet: Bruce Dickinson
Az Iron Maiden európai turnéjának közepén Bruce Dickinson május végén részt vett a veterán vívók Európa-bajnokságán, ahol a brit válogatottal ezüstérmes lett.
A legendás brit zenekar frontembere egy januári interjújában beszélt arról, hogy eredetileg bokszolni szeretett volna, és csak véletlenül sodorta a sors a vívás irányába, ugyanis az iskolájában nem volt lehetőség a küzdősportok tanulására. Elmondása szerint szeretett volna az emberekkel harcolni, azért vonzotta őt az ökölvívás. „Alacsony vagyok, és az alacsony embereknek vannak problémáik – nézd csak meg például Napóleont. Ha bokszoló lett volna, akkor nem lett volna semmi problémája, de nem! Ehelyett el kellett indulnia meghódítani a világot, bla-bla-bla” – viccelődött.
Végül a vívás kicsit több lett, mint hobbi: 1989-ben az Egyesült Királyság hetedik legjobb vívója lett, az edzője pedig egy időben egy Nagy-Britanniában élő magyar szakember, Vadászffy Zsolt volt. A pletykák szerint az olimpiai csapatba is kapott meghívást, de azt visszautasította az Iron Maiden sűrű turnébeosztása miatt. „Ez volt az egyetlen sport, amiben tényleg elég jó voltam, így természetesen nem hagytam abba, és nagyon örülök, hogy így tettem.” Bruce Dickinson azonban nem szereti azt, ha a legjobb vívók között emlegetik a nevét. „Valahol a középmezőnyben voltam. Olyan, mint amikor egy profi teniszező nincs benne a top 10-ben vagy 50-ben, de ennek ellenére azért nem rossz játékos.”
A legendás énekes negyven éve vív, és a nyolcvanas évek eleje óta szinte folyamatosan turnézik – nemcsak előbbibe, de utóbbiba is mindent belead, hiszen folyamatosan mozog, ugrál és fut a színpadon – június 7-én, kedden pedig a magyar közönség is megbizonyosodhatott arról, hogy Bruce Dickinson és tulajdonképpen az egész Iron Maiden kortalan.
Bruce Dickinson generációk hőse, nemcsak a kivételes zenei karrierje mellett folytatott sportolói pályafutása, hanem hihetetlen kitartása és küzdőszelleme miatt is. Egy pár évvel ezelőtt nyelv- és nyirokcsomórákot diagnosztizáltak nála, de 2015 májusában szerencsére teljesen gyógyultnak nyilvánították. Tavaly pedig ismételten egészségügyi problémákkal találta szembe magát, és csípőprotézis-műtéten esett át. A tavalyi interjújában úgy fogalmazott, hogy a beavatkozás előtt már olyan erős fájdalmai voltak, hogy ráfüggött az ibuprofén tartalmú fájdalomcsillapítókra. „Közel tizenöt centi titánt tettek be a lábamba. Nagyon erős fájdalmaim voltak, előtte pedig elszakadt az Achilles-inam is, így már rendesen járni se tudtam.” Elmondása szerint a csípője szinte jobb, mint új korában, és 100 kilós súlyokkal edz, amire legutoljára tinédzserként volt képes.
Szavai a júniusi koncert tekintetében nem hatnak túlzásnak. Az Iron Maiden – hogy egy elcsépelt hasonlattal éljek – olyan, mint a jó bor: a korral nemesedik. Fantasztikus elánnal nyomják végig a kétórás koncertet, külső szemlélő számára pedig úgy tűnik, hogy fáradhatatlanul. Bruce Dickinson teljesítménye pedig különösen döbbenetes, ennyi mozgás mellett az ember számára egyszerűen hihetetlennek tűnik, hogy az éneket olyan minőségben hozza, mint ahogy az a lemezeken is hallható. Minden hang a helyén, tökéletesen tiszta és a hosszabb hangok kitartása se kottyan meg neki. A fotósunkat, Pétert kicsit hitetlenkedve kérdeztem, hogy tényleg élőben énekel-e, és a lehető leghatározottabb igennel felelt. Annyit még hozzátett, hogy ez volt élete egyik legnehezebb fotózása, ugyanis eddig nem találkozott olyan zenésszel, aki ennyit mozogna a színpadon.
Ezek után az én fejemben az is megfordult, hogy a vívás lehet az örök fiatalság kulcsa. De az is lehet, hogy ennek a kulcsnak egyedüli birtokosa van: Bruce Dickinson.
A feketeöves harcos: Báthory Zoltán
Repül az idő! A Five Finger Death Punch két évvel ezelőtt járt először Magyarországon és egyből teltházas koncertet adtak. A magyar közönség eléggé meggyőző lehetett, ugyanis idén, egész pontosan július 5-én visszatértek a Budapest Arénába. És hogy ez miért is érdekes egy magyar sportmagazin számára? Nos, az együttest a magyar származású Báthory Zoltán alapította, aki egyébként a harcművészetekben is jeleskedik.
A Five Finger Death Punch a legnépszerűbb metálegyüttesek közé tartozik a világon, az eladások és a letöltések számát tekintve egyedül a Metallica előzi meg. Az együttest (ahogy fentebb is említettük) a magyar származású Báthory Zoltán alapította, aki azóta is a zenekar dalszerzője és ritmusgitárosa. „Felhívott egyik éjjel, amikor Denverben anyám kanapéján aludtam, és azt mondta: azt akarom, hogy gyere Los Angelesbe, és hozzuk össze minden idők legjobb heavy metalját és a legnagyobb heavy metal együttest, ami valaha létezett” – árulta el a budapesti koncerten Ivan Moody, az együttes énekese. Elmondása szerint azt válaszolta, hogy ezt már megtette a Metallica, mire Zoli nemmel felelt, majd hozzátette: egy nap azért együtt fognak majd turnézni.
Érdekesség, hogy Zoltán érdeklődése nem csak a zenére terjed ki: egy ideig az űriparban is dolgozott, a Pentagon fegyveres harcászati szakértővé avatta, több küzdősportban is fekete övet szerzett, valamint van egy jiu-jitsu felszereléseket gyártó cége is.
Egy korábbi interjúban, amit a Kerrang!-nak adott, az „amerikai álom” előtti, a vasfüggöny mögött zajló életéről is kérdezték. „Magyarország egy szocialista, kommunista ország volt” – nyilatkozta. „Csak egyetlen tévécsatorna volt, ahol a sugárzás délben kezdődött, és éjfélkor ért véget. Hétfőn egyáltalán nem volt műsor, és rock, valamint metál zenével se foglalkoztak. Gyerekként verekedtünk egymással, mert mást nem tudtunk csinálni. Az egyetlen dolog, amit Magyarország adott nekem, az oktatás volt. Tudtam, hogy ha ki akarok szabadulni, akkor gyorsabbnak, erősebbnek és tanultabbnak kell lennem a többieknél. Több száz könyvet olvastam el. Ha nem így tettem volna, akkor csak egy fogaskerék lettem volna a gépezetben.”
Visszatérve a sportra és az életmódra: az együttesen belül több tagnak is meggyűlt a baja az alkohollal az évek során, Zoltánnak nem, a legtöbbször ő segített a többieknek talpra állni, ott állt nekik támaszként. A felgyülemlett energiákat inkább a küzdősportokban igyekszik levezetni: dzsúdóban és jiu-jitsuban egyaránt fekete övet szerzett, utóbbiban pedig rendszeresen részt vesz különböző bajnokságokon is – legutóbb a márciusban, Los Angelesben az IBJJF (Nemzetközi Brazil Jiu-Jitsu Szövetség) nyílt nemzetközi bajnokságán aranyérmet szerzett a Black Belt Super Heavy Masters kategóriában.
Zoli története azért is áll hozzám közel, és különösen példaértékű, mert ugyanabban a kisvárosban született, ahol én felnőttem: Szentendrén. Sikertörténete tényleg a klasszikus magyar népmeséket idézi, amikor a kisfiú elindult a kis batyujával a hátán meghódítani a világot, célját tűzön-vízen keresztül vitte, és kitartásának, tehetségének köszönhetően végül siker koronázta erőfeszítéseit.
A heavy metal sokak számára az erőt és a kitartást jelképezi – és az olyan személyek, mint Bruce Dickinson és Báthory Zoltán ezt az elgondolást csak tovább erősítik.
Szerző: Szeleczky Afrodite
Szólj hozzá