Negyven év. Nem kerek szám, de azért görbül. És ha úgy nézzük, sokkal többet jelent egy puszta számnál – ez a negyven év egy ember története, egy sportág története, egy küldetés története. Dr. Visnyei Balázs negyven éve lépett be a koronglövészet világába, és azóta nem is igazán jött ki belőle.
Sportolóként kezdte, majd vezetőként, oktatóként, mentorként, közösségépítőként folytatta. Egy ember, aki nemcsak eltalálni akarja a korongot – hanem másokat is megtanítani arra, hogyan találják el, hogyan fókuszáljanak, hogyan valósítsák meg a saját céljaikat. Vele beszélgettünk az indulásról, a belső motivációról, a sportág mai helyzetéről – és a jövőről.
– Emlékszel még az első napodra a koronglövészet világában?
Abszolút. 1985 áprilisa volt. Egy sérülés miatt kerültem le a pályámról – akkoriban futottam, távolugrottam, versenyeztem, a Vasas SC sportolója voltam. A térdem viszont közbeszólt, és minden, amit addig biztosnak hittem, bizonytalanná vált. A gimnáziumi tanárom, Decker László, látva, hogy keresem az utam, azt mondta: „Nézd meg a Margitszigetet, van ott valami.” Nem tudtam, mi az a valami. De bementem. Megmutatták, hogyan kell fogni a fegyvert, hogyan működik a célzás. Elsőre eltaláltam a korongot. Talán szerencse volt – de ott valami bekattant.
– Mi fogott meg benne ennyire?
Az, hogy ott, abban a pillanatban minden rajtam múlt. Nem volt csapat, nem volt passz, nem volt külső befolyás. Egy korong volt – és én. Egyedül. Ez a fajta tiszta, kompromisszummentes kihívás teljesen beszippantott. És még valami: ez nemcsak fizikai, hanem mentális játék is. A reflex, a fókusz, a döntéshozatal egy tizedmásodperc alatt – ez engem mindig izgatott.
– Mikor dőlt el, hogy ez több lesz, mint hobbi?
Már az elején sem hobbinak indult. Én mindig is maximalista voltam, akár tanultam, akár sportoltam. A koronglövészetnél sem volt ez másként. Egy időre félretettem, amikor egyetemre mentem – a Közgázra –, de aztán újra visszahúzott. Először csak úgy, hétvégente, aztán egyre komolyabban. És ma már nemcsak lövőként vagyok jelen, hanem vezetőként is – ami néha még nagyobb felelősség.
– Milyen érzés visszanézni a negyven évre? Mire vagy a legbüszkébb?
A folytonosságra. Arra, hogy nem adtam fel, amikor nehéz volt. Hogy mindig találtam benne valamit, amiért megérte folytatni. És arra, hogy másoknak is tudtam segíteni: fiatalokat mentorálni, közösséget építeni. Ezért csinálom.
– A maximalizmusod sokszor visszaköszön más versenyzőnél is. Nem nehéz ezzel együtt élni?
Dehogynem. Ez áldás és átok egyszerre. Mert ha egy versenyen 125-ből 118 találatot ér el, akkor mindenki azt mondja: „Gratulálok, ez fantasztikus!” A versenyző meg azon a hét korongon rágódik, ami elment. Ez hajt minket előre, de néha meg is terhel.
– Sportvezetőként hogyan éled meg ezt az állandó hajtást?
Úgy, hogy mindig van hova fejlődni. Nem vagyok megelégedve azzal, ahol a sportág most tart. A célom, hogy újra visszavigyük a koronglövészetet oda, ahol volt – sőt, még feljebb. Hogy legyen benne presztízs, legyen jelen a médiában, hogy a fiatalok ismerjék és válasszák. És ne csak „lejárjanak” edzeni, hanem otthon érezzék magukat. Ez csak úgy megy, ha közösséget építünk. Volt idő, amikor céges tréningeket is tartottam, és az emberek azt mondták, ilyenkor más vagyok – csillog a szemem. Mert ez nem munka. Ez szenvedély. Ha valaki, aki először tartott fegyvert a kezében, eltalálja a korongot, az nekem ünnepi pillanat.
– Van olyan pillanat, amikor úgy érzed: na, ezért megérte?
Sok ilyen van. Amikor egy gyerek a verseny után odajön, és azt mondja: „Köszönöm, hogy bíztál bennem.” Vagy amikor látom, hogy valaki évekkel később edzőként adja tovább azt, amit tőlem tanult. Ez a „megérte” pillanat. Ezek nem statisztikák, nem érmek – ezek emlékek, amik örökre velem maradnak.
– Mi lenne a következő nagy mérföldkő?
Ha odáig jutnánk, hogy a koronglövészetet nem kell magyarázni. Hogy a trap vagy a skeet szavak nem idegenek az emberek számára. Ha egyre több fiatal nemcsak versenyezne, hanem szenvedéllyel járna edzésre. És ha lenne egy biztos háttér, egy támogató rendszer, ami megtartja őket. Akkor azt mondanám: jó úton járunk.
– Ez már nem is sportpályafutás, hanem életút, nem?
De. Egy út, ami néha göröngyös, de mindig előre visz…
Szólj hozzá