„A Neander-völgyi ős nyílván akkor tanult meg könnyezni, amikor először élte át, hogy egymaga diadalmaskodik a hazahurcolt bölény mellett, nincs kivel megosztani a harc élményét, nincs kinek megmutatni sem a zsákmányt, sem a sebeit.”
Szabó Magda sorai jutottak eszembe, amikor egyik kliensem arról mesélt, milyen elkeseredett volt egyik futóversenyén a célba érkezéskor, mert senki nem várta, senki nem biztatta a futása során és most erősen megkérdőjelezi, hogy egyáltalán őt támogatja-e a családja, a barátai ebben a „hobbijában”, ami inkább már nem is pusztán hobbi, hanem szenvedély.
Amikor erről beszélt, eszembe jutott az én legelső futóversenyem, egy éjszakai rendezvény, amire akkor azért neveztem, mert a sötétség köntöse mögé rejtőzködve láthatatlan árnyékként képzeltem el magamat, amint majd futok. Nem akartam, hogy bárki megismerjen, felismerjen. Egyedüli, biztos pontom és támaszom a férjem volt, akinek engedtem, hogy lásson.
Lomhának, esetlennek tartottam akkor magamat és féltem, hogy „mit szólnak az emberek”, viszont bennem élt az erős vágy, hogy tömegben futhassak, egy igazi futóversenyen, én, az ízületi károsodott, valamikor mozdulni sem tudó anyuka.
A verseny pedig minden takarnivalómtól, minden berögzült, belém betonozódott előítéletemtől megszabadított, mert olyan szurkoló tömeg gyűlt össze a futóútvonal mellett, hogy több év után is hallom magamban a „hajrá, ti vagytok a legjobbak!” és „gyerünk, megcsinálod!” mondatokat. A sötét éjszaka akkor lett nálam napsütötte futás, amikor tényleg elhitette velem a számomra ismeretlen közönség, hogy én is a legjobbak közé tartozom. A célba érkezés pillanata pedig örökre beleégett minden zsigerembe, minden sejtemmel fel tudom most is idézni azt az eufóriát.
És igen, én is futottam már úgy versenyt azóta, hogy nem várt senki a célban, ám mégis magammal vittem azokat az emlékeimet, amikor szeretteim vártak a befutónál. Emlékezni, vagy vizionálni mindannyian tudunk.
A közönség, a környezet motivál, vagy visszahúz? A közönség támogat, vagy kéretlen véleményével lerombolja azt, amit felépítettél?
Ki tart tükröt neked? A közönséged, akit nevezhetünk akár a közvetlen környezetednek is, vagy a tágabb környezeted, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak rólad, és felveszik a bátrak szókincsét, a „megmondom őszintét” és az arcodba tálalják, hogy te ki és mi vagy?
Egy sportoló hatalmas terhet kap a szurkolótábora által. A kudarc, a sikertelenség valahogy átdimenzionálódik és már nem is a sportról, a teljesítményről, hanem magáról a sportolóról, mint emberről szól.
Az atlétikai világbajnokság futamait, versenyszámait nézve imádtam pásztázni a nézők arcát, és a versenyzőket sem elsősorban a sportjukban nyújtott „produktumuk” alapján figyeltem. Az érzelmek világbajnoksága is volt ez! A közönség ereje, a közönség világbajnoksága is volt.
Sport coachként gyakran segítem abban a hozzám forduló sportolókat, hogy hogyan tudják kikapcsolni a nézőtérről jövő fujjogást, és hogyan tudjanak azokra a hangokra fókuszálni, amik segítik a teljesítményüket.
A szülők maximális szeretetükkel burkolózva ülnek a lelátón és egy-egy bekiabálásukkal pillanatok alatt ki tudják zökkenteni a játékból, a versenyből a gyerkőceiket. De hogyan lehet jól drukkolni? Hogyan legyek egyszerre láthatatlan szurkoló, vagy ha kell, én legyek a világítótorony? Egyik anyuka mondta nekem egyszer, hogy ő titokban megy el a fia kézilabda meccsére, mert otthon a gyerek határozottan kérte, hogy ne legyenek ott a meccseken a szülők, mert őt zavarja, ha izgulni látja az anyját.
Ha kilépek a sport világából és a hétköznapi élet, a mindennapok oldaláról nézek a közönség, mint befolyásoló, motiváló faktor erejére, akkor itt is egyénileg, minden körülményben szinte egészen különbözünk abban, hogy éppen mikor és miért mutatjuk meg magunkat a környezetünknek.
Figyeld meg magadat, nézd meg, téged a „közönség” miben segít? Mi volt az az utolsó élményed, amikor azért sikerült valamit elérned, mert tudtad, hogy figyelnek, néznek, látnak?
Engem mindig megkeményít, megerősít az a biztonság érzés, hogy vannak, akik azért figyelnek, drukkolnak nekem, mert bíznak bennem.
A bizalom és biztonság így járnak kéz a kézben az én szemszögemből, ha a közönség erejére gondolok.
Legyetek közönség és adjatok biztonságot azoknak, akik fontosak nektek!
Kelemenné Szilágyi Noémi
sport- és life coach, önismereti tréner
Facebook: IHELP U COACHING
Szólj hozzá