Kelemen Anett neve mindenkinek ismerősen cseng, amikor a hazai ultrafutás kiemelkedő sportolóiról esik szó. Szinte nincs olyan ikonikus verseny az országban, amit Anett ne teljesített volna már, legyen szó akár terep, akár aszfaltos futásról. Ahogy az ultrafutók között nem ritka, Anettnek is van egy érdekes története arról, hogy miért is kezdett bele ebbe az embert próbáló sportba. (A cikk eredetileg a Sportime Magazin 2022/4. számban került publikálásra.)
-Mikor és miért döntöttél úgy, hogy futni kezdesz?
-Ez a történet 2014-ben kezdődött, amikor egy budapesti cégnél voltam ügyfélszolgálati kapcsolattartó német, angol és magyar nyelven. Eléggé beszippantott magába ez a munka, olyannyira, hogy már minden reggel gombóccal a torkomban ébredtem, azon gondolkodva, hogy vajon ma mi lesz a melóhelyen. Be kell vallanom, hogy egy idő után munkamániás lettem, hazavittem a melót és volt rá példa, hogy reggel hattól este tízig dolgoztam. Ennek az lett a vége, hogy lett egy idegösszeomlásom. Elestem a fürdőszobában és bevertem a fejem a WC-csészébe. Ezt követően arra emlékszem, hogy bevittek a kórházba, állítólag 200-as volt a pulzusom. Az orvosok úgy döntöttek, hogy mélyaltatásban tartanak, mivel a fejemben ödéma keletkezett. Ez két hétig tartott, az orvos azt mondta édesanyámnak, hogy nem biztos, hogy fogok tudni újra járni. Ő két héten át eljött, minden nap meglátogatott és imádkozott értem. Amikor felébredtem és láttam édesanyám arcát, akkor megfogadtam, hogy ezt a fájdalmat soha többé nem akarom okozni neki. Rájöttem, hogy változtatnom és teljesen más életvitelt kell folytatnom. Gyógytornász segítségével megtanultam újra járni és munkahelyet váltottam, azóta szinte teljesen home office-ban vagyok, lett egy csaknem teljesen stresszmentes munkám. 2015 júniusában kezdtem rátalálni a sportra és kezdtem el rendszeresen futni.
-Hogyan váltál kezdő futóból ultrássá?
-Eleinte heti öt nap futottam 4 kilométereket, amíg be nem neveztem egy 5 km-es versenyre. Ezt követték sorban az egyre hosszabb távok, emlékszem, a 10 km-re még milyen büszke voltam. Akkor még a félmaratonról, maratonról nem is álmodtam, ám egy futótársamnak köszönhetően rájöttem, hogy léteznek hosszabb távok is, amelyek számomra sem elérhetetlenek. Vele nagyon sokat jártam ki hegyek-dombok közé edzeni, nálam sokkal tapasztaltabb volt terepen. Együtt futottuk az első terepmaratonomat is. Ekkoriban vált világosság, hogy engem igazából a hosszabb távok vonzanak.
-Mikor és miért kezdtél edzővel futni?
-2020 júniusa óta Csécsei Zoli az edzőm, akkor készültem az első Ultrabalatonomra. Ezt a felkészülést még mondhatni egyedül csináltam meg, hiszen októberben már jött az UB. Azért kerestem meg Zolit, mert úgy éreztem, nem vagyok elég gyors hosszú távon. Szerettem volna stabilan teljesíteni hosszú távon, tehát nem elfutni az elejét és gyalogolni a végét, hanem egyenletesen végigfutni a távot. Úgy érzem, ez a kívánságom teljesült, hiszen elég szép eredményeket értem el Zoli mellett. Nagyon elégedett vagyok a munkájával és folytatjuk tovább a felkészülést.
-Melyik versenyek teljesítésére vagy a legbüszkébb?
-Érdekes, de ez nem a futáshoz kapcsolódik, hanem a túrázáshoz. 2021-ben teljesítettem Pék Ádámmal a DZD 300 teljesítménytúrát, ezt a távot 82 óra körül tettük meg és erre nagyon büszke vagyok.
-Nehezebbnek érezted ezt, mint egy UB-t?
-Sokkal nehezebbnek. Nem is fizikailag, inkább mentálisan volt kihívás, mivel a túrázás sokkal lassabb a futásnál, ezért nehezebben telik az idő, mint futva. Ebben háromszor 4-5 óra pihenő volt, de mivel nem tudtam azonnal elaludni, kevesebb pihenőidő maradt. Az alváshiány a negyedik napon ki is ütközött hallucinációk formájában.
Ezenkívül az idei Korinthosz az, ami nagyon emlékezetes, illetve az első UB-m. Ez utóbbira azért vagyok nagyon büszke, mert ott hat percet hagytam benne a 32 órában. Igaz, abban az évben 32 és fél órás volt a szintidő, de úgy voltam vele, megcélzom a „szokásos” 32 órát, szó ne érje a ház elejét. Az a verseny nagyon nehéz volt, borzasztó volt az éjszakát túlélni. Hatalmas holtpontjaim voltak, szenvedős volt a futás, nem is fizikálisan, hanem inkább mentálisan volt nehéz. Nem akartam futni, elvesztettem a fókuszt, de végül felálltam és megcsináltam.
-Adtál fel valaha versenyt?
-Igen, 2018-ban a Spártai Százast. Ez az első 100 km-em lett volna, de miután három órán keresztül nehézségeim voltak és nem voltam még ilyen tapasztalt hosszú távon, megijedtem. Fogtam magam és kiszálltam, egyszerűen elengedtem az egészet. Viszont ez utána egy hónapig emésztett, hogy hogy tehettem meg azt, amikor semmi bajom nem volt, hogy fejben feladom. Azóta is az az egyetlenegy feladott versenyem, ha egyszer újra megrendezik, mindenképp vissza szeretnék menni revansot venni.
-Amikor holtponton vagy, mi segít, hogy túljuss rajta?
-Amit korábban is meséltem, édesanyám arcát látom magam előtt, ahogy 2014-ben rám nézett. Azt az arcot soha többé nem akarom látni. Arra gondolok, hogy semmi az én fájdalmam ahhoz képest, amit ő élt át miattam.
-Most nem aggódik miattad, hogy ilyen hosszú távokat futsz?
Dehogynem. Most már amiatt aggódik, nehogy futás közben valami baj érjen, de mindig azt mondja, hogy inkább ez, mint az akkori dolgok: az idegösszeomlás, a pszichológushoz mászkálás, mert az borzasztó volt. A futás miatt rendszeresen járok vizsgálatokra, vérvételre, diagnosztikára, így azért igyekszem vigyázni magamra.
-Aki futó körökben járatos, tudja, hogy te dohányzol. Hogy tudod összeegyeztetni a futással?
-17 éves korom óta dohányzom és igazából az a helyzet ezzel, hogy nem akarok leszokni, és ha az akarat nincs meg, akkor a világ a feje tetejére is állhat. Jelenleg úgy gondolkozom, hogy szeretek dohányozni és szeretek futni. Amíg a futásban a dohányzás nem gátol –és most még, jelen pillanatban nem gátol – addig én nem szeretném letenni a cigarettát. Az edzőm nyilván nem örül ennek, többször hangoztatja, hogy a pulzusom emiatt rossz, a vérkeringés is teljesen más azáltal, hogy dohányzik az ember, máshogy szállítja a vér az oxigént, sokkal nehezebb fejlődést elérni. Nálam a fejlődés csak egy év után indult be, több, mint valószínű, hogy ez is a cigarettának tulajdonítható. Ha nem cigiznék, sokkal nagyobb léptékű fejlődést lehetne elérni, ezt aláírom.
-A párod, Attila szintén futó és versenyfotós, úgy tűnik, nagyon jó kis csapatot alkottok. Hogy találtatok egymásra?
-Még egy futós Facebook-csoportban kezdtünk beszélgetni. Akkoriban a korábbi kapcsolatom a végét járta, gyakoriak voltak a viták, a volt párom ugyanis egyáltalán nem támogatott a futásban, úgy gondolta, otthon van a helyem a konyhában. Attilával ez teljesen más.
-Van valamilyen különleges étrended?
-Azon felül, hogy törekszem a kiegyensúlyozott táplálkozásra, nincs. Igyekszem változatosan étkezni, sok zöldséggel és gyümölccsel, de a fehér lisztet sem vetem meg. Amióta belevettem az erősítést az edzéseimbe, fehérjét is fogyasztok: a Hammer Nutrition Whey Proteinjét.
-A frissítésben is megvannak a jól bevált termékeid?
-Igen, a Hammer gélek azok, amelyeket mindig magammal viszek, ezen felül hosszabb távokon az Anti Fatigque Caps-t szedem, ami meggátolja az izmok elsavasodását és kitolja az izomfáradtságot. Ebből óránként szoktam egyet szedni.
-Mik a terveid a jövőre nézve, mik vannak a bakancslistádon?
-A Kör az egy olyan kihívás, amiből nem szeretnék kimaradni. Érdekel még a Vadrózsa 160 , ezen mindenképpen el szeretnék indulni. A távoli terv pedig a Badwater, de ez nem olyan egyszerű, sem a bekerülés, sem az anyagi vonzata.
-Mit tanácsolsz azoknak, akik most kezdik el a futást és ultratávokban gondolkodnak?
-Nekem nagyon nagy mázlim van, hogy ilyen gyorsan regenerálódom, de ezt a sportot csak a fokozatosság elvét betartva szabad csinálni.
Szerző: Peterdi-Farkas Éva
Szólj hozzá