„Az olimpiai bajnoki aranyérmet soha nem tudják tőlem elvenni” – exkluzív interjú Liu Shaolin Sándorral

Igencsak ritka, hogy valakit már huszonévesen legendának nevezzenek, de Liu Shaolin Sándor és testvére, Liu Shaoang ezt már elmondhatja magáról. A fiatal testvérpár már szinte mindent elért, amit ebben a sportágban el lehet, azonban nem érik be ennyivel. Az idősebbik Liu–testvérrel, Sándorral volt lehetőségünk exkluzív interjút készíteni – célokról, tervekről, rivalizálásról és az olimpiai felkészüléséről is kérdeztük. (Az interjú eredetileg a Sportime Magazin 2021/3. számában került publikálásra.)

-Gyerekként is magával ragadott téged a sport szeretete, hiszen először úszással, majd jégkoronggal és jégtánccal próbálkoztál, de egyik sem ragadott téged magával, aztán az unokanővéred javaslatára a testvéreddel együtt kipróbáltátok a rövidpályás gyorskorcsolyát – és a többi történelem. Miben volt más ez a sport, miért ragadott magával ennyire?

-Kicsit pontosítanék ezen. Apukám festőművész, és volt otthon egy zongoránk is. A szüleim a művészi oldalt szerették volna elsősorban erősíteni, azt szerették volna, hogy zongorista legyek, de én nem tudtam öt percnél tovább ülni a zongoránál. Próbált apu rajzra is tanítani minket, de azt se nagyon szerettük. Igazából Ádóval (Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor öccse – a szerk.) sosem tudtunk egyhelyben ülni. A két gyereket viszont valahogy este le kellett fektetni aludni, úgyhogy elküldtek minket sportolni. Úszással kezdtük, de nem nagyon szerettük. Aztán elkezdtük nézegetni, hogy milyen sportokra van még lehetőség, és így találtunk rá a rövidpályás gyorskorcsolyára. Sőt, igazából a nagynéném találta, és az ő buzdítására próbáltuk ki.

Ebben a sportágban nem volt olyan ikon, akire példaképként felnézhettünk volna, de ez végülis szerencsénkre is vált, mert így Ádóval mi magunk építgethettünk egy imidzset a sportág köré.

-Mi volt az első olyan siker, amikor úgy érezted, hogy igen, ez az én sportom, ebben nagyot tudok majd alkotni?

-Ehhez nem siker kellett. Nekünk az kellett, hogy kimenjünk Kínába, ott eddzünk és belecsöppenjünk az egész ázsiai mentalitásba, tehát mi nem a sikereket hajtottuk, hanem tényleg azért csináltuk, mert szerettük. Szerettünk kimenni Kínába, szerettünk ott élni, szerettünk edzeni ott is és itthon is. Ezután meg extra volt, hogy szép lassan jöttek az eredmények is. A szüleink mindig a nagyobb sikerek felé hajtottak. Egyszer hazajöttem világbajnokként, és azt hittem, hogy megváltottam a világot, aztán mondták a szüleim, hogy azért vegyek még vissza, mert vannak még sokkal nagyobb sikerek az életben, például az olimpia. 

-Volt olyan, amikor megfordult a fejedben az, hogy inkább abbahagyod? Ha igen, miért és hogyan sikerült talpra állnod és folytatnod?

-Emlékszem, amikor még nagyon kicsik voltunk és Ádóval beszélgettem, ő akkor még fontolgatta, hogy abbahagyja, de szerencsére végül nem így döntött, és utána már ilyen fel sem merült.

Én mindig is szerelmes voltam a sportba, mindig is szerettem csinálni, aztán jöttek a sikerek, és tényleg egyfajta gyermek lett számomra. Egyszer mondtam, hogy abbahagyom, ez a 2018-as olimpia után volt. Mindig azt nyilatkoztam, hogy a kudarcot könnyebb feldolgozni, mint a sikert, és ugye a legnagyobb siker 2018-ban ért, amikor olimpiai bajnokok lettünk és megszereztük az ország első téli olimpiai aranyérmét. Utána elég nehéz volt felkelni minden egyes reggel és megkérdezni magamtól, hogy minek fagyoskodjak tovább a jégpályán, ha egyszer már elértem életem legnagyobb eredményét. 

-Márciusban a hollandiai Dordrechtben rendezett világbajnokságon 1000 méteren aranyérmet szereztél, az összetettben pedig második lettél – ezúton is szeretnék gratulálni ehhez a sikerhez, már csak azért is, mert ezzel a magyarok minden idők legeredményesebb szereplésével, hat éremmel, köztük három arannyal zártátok a vb-t. Te hogyan élted meg ezt a szereplést, illetve hogyan ünnepeltétek meg ezt a sikert?

-Ez egy nagyon jó vb volt. Előtte remek formában voltam és nagyon jól mentek az edzések, viszont kétszer elkaptuk a COVID-ot, és azt nyilatkoztam a vb előtt, hogy ha nem is lesznek sikerek, azt tudom, hogy a felkészülés és az edzés nagyon jól megy, úgyhogy nem is vártam el olyan nagy sikereket ettől a világbajnokságtól. Az Európa-bajnokság nem sikerült úgy, de azért ott volt bennünk egy tüske, szerettünk volna jól szerepelni, de mégse a sikert hajtottuk. Az első nap nem indult annyira jól, 1500 méteren negyedik lettem, aztán 500 méteren elestem, úgyhogy a vasárnapi napra nagyon össze kellett szednem magam. Egy nagyon érdekes pillanat volt ez, hogy hogyan tudja feldolgozni egy sportoló, hogy mondjuk elesik egy éremszerző pozíciótól, és utána másnapra feláll és nyer. Ádónak sikerült az 500 méter, ő világbajnok lett, ez pedig azért nekem is egy óriási lendületet adott, és én is meg akartam mutatni.

-Ilyen eredmények után azért meg szoktad engedni magadnak azt, hogy egy kicsit hátradőlj és élvezd a sikert, vagy ilyenkor sincs megállás?

-Nekünk a világbajnokság szokott lenni az utolsó verseny, és onnantól tudunk pihenni. Ekkor feldolgozzuk a sikereket, tök jó megélni, hogy világbajnokok lettünk, és ilyen sikerekkel tudtunk hazajönni, és ez még bennünk van ilyenkor egy-két hétig. Nem úgy, mint mondjuk amikor hazajövünk egy Európa-bajnokságról és hiába volt sikeres szereplés, vannak még utána versenyek, úgyhogy nem tudunk megállni.

Most volt egy kis időnk megállni. Amíg volt most ez a 1,5 hónapos pihenőidőszak, nem hiányzott annyira a korcsolya, nem volt bennem az, hogy „úristen, mikor korcsolyázunk már megint”.

Most kezdtünk el újra edzeni, ami viszont jól esik, és a többiek is hiányoztak már.

-Magyarországon a rövidpályás gyorskorcsolya mondhatni már egybe forrt a Liu-testvérek nevével, sőt, külföldi cikkekben is világklasszisokként hivatkoznak rátok. Ez mennyire helyez rátok nyomást? Vagy inkább motivál?

-Nagyon motivál, de nem gondolom azt, hogy mi lennénk a világ legjobb korcsolyázói, vagy hogy mi lennénk a világ legjobb sportolói. Azért nagyon sok tehetségesebb versenyző is van, meg sokkal jobb fizikummal rendelkező is. Nagyon sokat köszönhetünk a sikereinknek, a szerencsénknek, a sorsunknak, meg annak, hogy ilyen emberekké váltunk ezáltal. Nehéz, de mégis egyfajta jó érzéssel tölt el és igazából titkon, belül mindig is erre vágytam, hogy az emberek rólam vagy rólunk beszéljenek.

-Egy korábbi interjúdban olvastam, hogy a testvéred, Liu Shaoang és közted nincs rivalizálás. Mit gondolsz, ez inkább az alaptermészetetekből, vagy a neveltetésetekből adódik?

-Mindig is így neveltek minket. Amikor nagyon kicsik voltunk és összevesztünk, akkor a szüleink leültettek minket és elmondták, hogy én vagyok az idősebb, az öcsém a fiatalabb, neki hallgatnia kell rám, mert a nap végén mindig csak mi ketten leszünk egymásnak, és vigyáznunk kell egymásra. Az pedig mindegy, hogy kié lesz az érem, az a lényeg, hogy a családban maradjon és mindenen osztozzunk, úgyhogy a mai napig ezt visszük magunkkal.
Ádó nélkül nem lennék az a Liu Shaolin Sándor, aki ma vagyok. 

-A pályán össze is szoktatok játszani egymással a siker érdekében, éppen ezért a legtöbb ellenfél igencsak tart attól a helyzettől, hogy mindkét Liu testvér ott legyen ellenfélként a jégen. Azonban mi van akkor, ha a csapatmunka ellenére sem jön össze az érem? Szoktak ebből viták lenni, vagy inkább tanultok az adott szituációból és levonjátok a konzekvenciákat?

-Annyira jó, hogy ilyen „összejátszásként” van feltéve ez a kérdés, mintha ennyire egyszerű lenne, hogy csak összejátszunk és jönnek a sikerek, vagy hogyha véletlenül nem jön egy siker, akkor összeveszünk. Azért ennél egy kicsit bonyolultabb ez az egész. Kívülről úgy tűnhet, hogy tök jól passzol minden, meg tökre össze tudunk játszani. Inkább azt mondanám, hogy önzetlenül tudjuk egymást segíteni, és figyelünk a másikra. Például, hogyha mondjuk 1500 méteres verseny van, ami 13,5 körből áll, ami nagyon hosszú, és mondjuk a hatodik helyről indulok, kívülről előre akarok menni, és Ádó mondjuk a második helyen megy, és én nem tudok előre menni, de ő be tud engem engedni a második helyre, aztán visszaelőz,  és akkor ő újra tud támadni… Tehát ilyen dolgokra kell gondolni. Hogyha mondjuk más nem engedne be, akkor azt tudom, hogy ő ott van és be fog engedni, és meg fogja könnyíteni a dolgomat. Ez neki nem lesz erőfeszítés, mert ugyanúgy visszaengedem, és ugyanabban a pozícióban lesz. Nagyon sok mindent megnézünk egy futam előtt, hogy milyen szituációk játszódhatnak le, mindig próbálunk saját magunkért menni, de azért óriási figyelmet irányítunk a másikra is.

-Mit gondolsz, ebben a sportágban melyiknek van nagyobb jelentősége: a mentális vagy a fizikai felkészültségnek?

–Saját magamat egy mentálisan erős versenyzőnek tartom. Én fejben sokkal jobban tudom azokat a szituációkat kezelni, amiket mondjuk más nem. Az a szerencse ebben a sportágban, hogy mi egymás ellen versenyzünk, mert például ugye van a hosszúpályás gyorskorcsolya, ahol mindenki saját maga ellen versenyzik, nem is találkoznak az ellenfelekkel, mindenki megy a saját pályáján és a saját ideje ellen. Nem tudom, de valószínűleg ott nem lennék ennyire sikeres, mint a rövidpályás gyorskorcsolyában, mivel itt egymás ellen kell menni, ellenfeleket kell megverni. Szoktak nálunk lenni időmérő versenyek, amikor két oldalról elindulnak a versenyzők, mennek kilenc vagy hét kört. Volt egy amerikai versenyző, aki kilenc körön ment 1:23-as időt, ami akkor világcsúcs lett, pedig csak egy országos bajnokság volt, tehát amúgy nem lett hivatalos. Amint elmentünk az első versenyre abban a szezonban, akkor mondtuk, hogy „úristen, mennyire jól fog menni”, és 25. lett az amerikai srác. Tehát nálunk sokat számít az, hogy ki mennyire rafinált, ügyes és talpraesett a futamokban.

-Kétségtelen, hogy a hatalmas sikereitek a következő generáció számára példaértékűek, és sok fiatal kapott kedvet a gyorskorcsolyázáshoz. Gondolkodtál esetleg azon, hogy a jövőben mentorként is tevékenykedj, vagy a közeljövőben erre egyáltalán nincs időd?

–Sokat gondolkodunk ezen, mert nekünk az a célunk, hogy minél többen kezdjenek el korcsolyázni és tényleg egy óriási sportággá nője ki magát itthon. 

-Az olimpiai diadalotok után február 22. a korcsolyázás napja lett Magyarországon. Hogyan szoktátok ezt a napot tölteni? Van esetleg valamilyen különleges „rituálétok” erre a napra?

-Igen, megsimogatom a szemöldökömet. (nevet) Amúgy a korcsolyaszövetség minden évben szervez egy közös korcsolyázást a Városligeti Műjégpályán. Sajnos ez idén ugye elmaradt a vírus miatt, de próbálkozunk, és tényleg tök jó programokat lehet erre ráhúzni. 

-Szintén egy korábbi interjúban olvastam, hogy nagyon fontosnak tartod a saját branded építését. Mit gondolsz, a Red Bullal kötött együttműködés mennyire fog neked ebben segíteni, illetve milyen új lehetőségek nyíltak, nyílnak meg előtted?

–Szerintem remek lehetőség, mert a Red Bull tényleg egy nagyon jó márka és egy jó brand. Nagyon sokáig tartott, mire meg tudtunk állapodni, de ez is azt jelenti, hogy mindenki nagyon komolyan és profin gondolkodik. Tényleg egyirányba haladunk, és azt érzem, hogy ők is rengeteget tudnak hozzám tenni, és ez fordítva is igaz, úgyhogy szerintem ez egy jó együttműködés. 

-Tervezel saját márkás és/vagy tervezésű termékeket a piacra dobni a közeljövőben?

-Igen, a Liu Brothers egyfajta branddé alakul. Sok mindent tervezünk, de a fő profilunk még mindig az, hogy olimpiai bajnok sportolók legyünk és több időnk legyen ezzel foglalkozni, de egy nagyon jó csapat dolgozik velünk, és reméljük, hogy egyre több mindent bele tudunk majd sűríteni a márkánkba.

-Hogy zajlik most a felkészülésed a 2022-es pekingi téli olimpiai játékokra? Hogy néz ki egy napod jelenleg? És mi a cél?

-Most kezdtünk el újra edzeni, most kezdtük el az olimpiai felkészülést, tíz hónap van még az olimpiáig, nagyon motivált mindenki. Három edzőtáborunk lesz idén Olaszországban, úgyhogy mindenki nagyon komolyan gondolja, és hát reméljük, hogy olyan lesz, amilyennek elképzeljük. Szeretnénk aranyérmekkel hazajönni, ugye címvédő lesz a csapat, és remélem, hogy ez nem lesz egy óriási nagy felelősség a többieknek. Nagyon sokat tanultunk az elmúlt években. Knoch Viktor nem lesz már a csapatban, lesz egy új emberünk, és reméljük, hogy számára nem lesz ez túl nagy nyomás, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy segítsük és minél több tapasztalatot átadjunk. Igazából, ha megnézzük, akkor az előző olimpiára utolsóként utaztunk ki, most meg úgy megyünk ki, hogy mi leszünk az első csapat. Úgyhogy izgalmas lesz, nagyon várjuk már, nagyon sok mindent kell még gyakorolnunk, vannak fiatalok, vannak új emberek, de egyhajóban evezünk, és ugyanaz a célja mindenkinek.

-Mi az életfilozófiád?

-Mindig azt szoktam mondani, hogy majd, amikor abbahagyom a korcsolyázást, én nem akarok úgy hátradőlni, vagy úgy visszatekinteni, hogy azt gondolom „hú, ezt még el tudtam volna érni”, vagy „hogyha egy kicsit gyorsabban futok, vagy egy kicsit többet pihenek, vagy ha egy kicsit még jobban csinálok akármit”, akkor még sikeresebb lehettem volna.
Tehát én azt nem szeretném, hogy ilyen érzés legyen bennem. Én úgy akarok majd hátradőlni, hogy mindent megtettem annak érdekében, abban az időben, hogy én legyek Magyarország egyik legsikeresebb sportolója.
Azt mondani, hogy mindig a maximumra török, egy kicsit leegyszerűsített lenne, hiszen sokaknak ez az életfilozófiája. Én inkább nem akarok megbánni semmit. Én egy olyan pali vagyok, aki megpróbál a mának élni, és megpróbál mindent kihozni az életéből. Az a baj, hogy mindig lesz egy fiatalabb, gyorsabb, ügyesebb korcsolyázó. Nagyon sokan mondták, hogy menjünk az időre, meg tök jó lenne, hogyha világcsúcsokat futnánk meg minden – én is nagyon örülnék neki, de a világcsúcsokat egy idő után úgyis meg fogják dönteni, viszont az olimpiai bajnoki aranyérmet soha nem tudják tőlem elvenni.

(Szerző: Szeleczky Afrodite, fotók: Red Bull Content Pool)