Az első a tudatosság – minden innen kezdődik. Hadd meséljem el az elmúlt néhány hetemet ezzel kapcsolatban. Először tudatosítanom kellett a fennálló, megváltoztatandó helyzetet: elszigeteltség, önmagam elrejtése, teljes elzárkózás. Sajnos az idegrendszerem nem várta meg a 2 programot, ami pont ezeken segített volna, feladta a szolgálatot, és pszichiátriára kerültem – már itt kiderült számomra, hogy nem vagyok antiszociális, mindenki kedvelt.
Az ott töltött idő utolsó 4 napjára visszatért az erőm, és jógáztam reggel. Ez feltűnt sorstársaimnak, és az utolsó 2 reggelen már annyira megnyíltam, hogy jógaórát tartottam reggel nekik. A kis ráccsal körbevett szabad területünkön – de friss levegőn, ébresztő, kellemes jógaórát. És újra megéreztem, mennyire szeretek adni. Mennyire jó érzéssel tölt el, ha az óra végén mosolygós arcokat, kitisztult, csillogó szemeket látok. Szóval rájöttem, hogy eddig sem velem volt a probléma, hanem azzal, hogy nem volt szűrőm arra, nem voltam tudatos arra, kivel tartom a kapcsolatot, és kivel nem. Meg kell tudni húzni a határokat, és meg kell engedned magadnak, hogy csak olyan emberek vegyenek körül, akik jót adnak, akik mellett jól érzed magad – álarc nélkül.
Még mielőtt bekerültem volna a kórházba, már tisztában voltam azzal, hogy kapcsolódási gondjaim vannak, szorongok, megfelelési kényszerem van, hiperérzékeny vagyok stb., ezért amint lehetőségem nyílt rá, jelentkeztem Diószegi Ádám jógatáborába, amelyen már tavaly is szerettem volna részt venni, de „elféltem” az időt, és lecsúsztam róla. Most ezt nem engedtem meg magamnak. És ugyanígy tettem az Everness fesztivállal is, amit már tavaly kinéztem magamnak. Mivel ezt önterápiának fogtam fel, egyedül mentem mindkét eseményre, amelyek egyébként időben követték egymást, csak volt 2 nap szünet köztük – és egy egész Balaton. Mélyvízbe dobtam magam, és mindent magam oldottam meg.
Az, aki tudja, milyen szorongani attól, hogy le „kell” menni a sarki boltba, hogy mindent egy leküzdendő nehézségnek él meg, hogy folyton azon agyal, hülyeséget mondott-e, tett-e stb., az megérti, mekkora lépés volt ez számomra. Amikor befizettem a táborra, attól féltem, milyen lesz 3 idegen nővel együtt élni egy faházban – hát erre rámelegítettem a pszichiátrián…
Az első sikerélményem az volt, hogy sikerült szereznem valakit, aki levitt a táborba, így csak a fővárosig kellett bevergődnöm a rettentő sok holmimmal – nő vagyok, és két hétre pakoltam… A tábor a legidillikusabb helyen volt, amit csak el lehet képzelni. Minden reggelt meditációval indítottunk, amit egy reggeli jógaóra követett. Féltem attól is, hogy fogom bírni négy napig a vegetáriánus étrendet, mert (bár már hónapok óta belső igényből fakadóan egyre kevesebbet ettem) 4 egymást követő napot még nem nagyon töltöttem el így. De ez az aggodalmam is alaptalan volt, csodálatos ízvilágú, változatos és elég energiát adó ételeket kaptunk – az összes receptet elkértem volna! (Azóta sem ettem húst, ami így már egy hónapra húzódott.)
Az első legnagyobb kihívás és ezáltal élmény is a 10 perces folyamatos napüdvözlés volt törzsi zenére, szantálfüstölőkkel. Persze, aggódtam, nem hittem magamban, hogy képes leszek rá. De érződött, hogy körülbelül 80 ember együtt mozog és rezeg, ez felerősítette a belső tüzet, és így tovább generálta a közös erőnket. A társaság ereje, a yang minőségem előhívása és az, hogy engedtem: a légzés eggyé váljon a mozgásommal, egy közös áramlás legyen az egész, segített. Ez az élmény a kitartásomon erősített, amivel problémáim vannak, hogy sokat, kitartóan kell dolgoznom ezen a területen, ezért nagyon jó helyre kaptam löketet.
A másik olyan terület, amin dolgoznom érdemes, az intimitás területe, a mások előtti megnyílás, önmagam megmutatása, mások érzelmeinek befogadása. A második legnagyobb élményem ezzel kapcsolatos. Rögtön megijedek, amikor valami csoportos, kapcsolódós gyakorlatot említenek. De megtanultam, rossz nem sülhet ki belőle! Ilyen gyakorlat volt, hogy handpen hangjára sétálgattunk egymás közt, egymás szemébe néztünk, és amikor leállt a zene, a legközelebbi emberrel kerültünk párba. Bátortalanul indultam neki, először direkt közel mentünk egymáshoz a szobatársammal, de a gyakorlatok során ez szépen elmúlt, és bátrabban vegyültünk a „tömegbe”. Ezek a gyakorlatok a légzésünk összehangolásáról szóltak, volt, hogy háttal álltunk egymásnak, és a hátunkon keresztül kellett harmonizálnunk, volt, hogy egymás mellkasára tettünk a tenyerünket, és így kapcsolódtunk egymással a légzésen keresztül – ez nagyon intim, bensőséges gyakorlat, mélyen megmaradt a hatása. És nagyon ajánlom mindenkinek, ha valaki lenyugtatásra szorul, tedd a mellkasára a jobb tenyered, ő az övét a tiédre, és a bal tenyereteket tegyétek a másik jobb kézhátára! És így szép lassan a nyugodt fél a lassú légzésével le tudja lassítani partnere légzését is, ami, mint tudjuk szoros kapcsolatban áll az idegrendszer állapotával, tehát a lassú, hosszú légzések hatására megnyugszik az elméje is. Megnyugtató, biztonságot nyújtó gyakorlatok voltak ezek – azonnal éreztem, hogy megkönnyebbülök, hogy könnyebbé vált a teher, amit cipelek, hiszen megosztottam embertársaimmal, és így közösen elbírjuk a terheket, sőt a közösség erejével le is rakhatjuk ezeket. A valahová való tartozás érzését adták ezek a gyakorlatok – és ez volt az, amiért mentem, ezt kerestem, erre volt szükségem.
Ezt már csak az utolsó esti tábortűz zárhatta le tökéletesen. Handpen, intimitás, kacagások egyvelege volt ez. Tehát megvolt benne a kitárulkozás a viccelődésen keresztül, de a befelé figyelés is – ugyanis a gyönyörű tűztáncot nézve elgondoltam, ahogy minden izzó, felfelé libbenő táncoló, vibráló tűzpötty egy-egy félelmem, aggodalmam, negatív véleményem magamról, másokról, haragom, dühöm, amit eddig magamba fojtottam, kétségem stb. – mind felszállt és kihunyt – elengedődött. Már a múlté.
Ezúton is köszönöm a tábor létrehozóinak, szervezőinek, és a csapatnak, akikkel együtt éltük meg ezt a felejthetetlen hosszúhétvégét!
A következő kihívás az volt, hogy jutok el Velencére. Szerencsére a faházlakótársam elvitt egy darabon, és egy barátom felvett, ott töltöttünk a nyaralóban másfél napot, és onnan indultam egyedül neki a következő kalandnak. Újra a halomnyi cuccal nekivágtam a vonatnak, és minden gond nélkül eljutottam Sóstóra. Ez a hely különösen fontos a számomra, mert tinikoromban ért ott egy trauma, az ezzel való szembenézést is belevettem a terápiába. Már az odafele úton kapcsolódtam fesztiváltársakkal, sokat beszéltünk, míg végül mindenki letáborozott. Megtaláltam a tökéletes helyet a sátramnak, „berendezkedtem”, és megengedtem magamnak, hogy megérkezzek a fesztivál területére, hangulatába, magamba szívtam minden látványt, illatot, hangokat.
Csodálatos, ahogyan rábízhatod magad az életre! Decemberben sajnos komoly depresszióval küzködtem, és az egyetlen, ami segített abban az időben, az akkor „véletlenül” megismert Sam Garrett zenéje, kisugárzása volt. Amikor kiderült, hogy ő is fellép, szinte kibújtam a bőrömből örömömben. Egyértelműen ez volt az egyik nagy élményem a fesztivál alatt. Hogy láthattam őt, hallhattam őt, hogy a rezgései egyesültek velem, velünk és egy családdá varázsolt minket. Amikor kiderült, hogy ő is ott lesz, álmodoztam arról (ahogy azt tavasszal tenni érdemes, ahogy arról írtam már), hogy odamegyek hozzá, megölelem, és elmondom, hogy köszönöm, hogy van nekünk. A teljesen felszabadító, békét hozó, felvidító koncert után láttam egy sort a színpad mögött… lelassult, szinte megállt az idő. „Most kell döntened!” – mondtam magamnak. És a következő pillanatban elindultam a sor felé, ahol ott volt Sam, és beszélgettünk, képeket csináltunk. És ahogy a nyári, köldökcsakra energiák támogatnak, megtettem, amiről álmodoztam előzőleg. Megöleltem, hosszú, mély, intim ölelés volt, amit csak olyan ember tud adni, aki rendben van magával, az élettel, aki maga a szeretet, a fény. Elmondtam neki, hogy egy csoda, és köszönöm, hogy itt van nekünk. Ezáltal nemcsak vele kapcsolódtam, hanem egy lánnyal is, aki elkészítette rólunk a fotót. Kiderült, hogy ő is egyedül van a fesztiválon, és a Sam-ölelés után kiszakadt belőlünk egy örömhullám, és egymás nyakába borultunk. A héten még sokszor, jó időkben futottunk össze. És ez a csoda – Sam most volt először Magyarországon, én is először voltam a fesztiválon, pláne a kórház után, tehát ismét felemelt a mélyből, én felemeltem magam a mélyből, azzal, hogy minden alkalommal arra mentem, amerre féltem elindulni.
Végigcsináltam a hetet egyedül anélkül, hogy magányos lettem volna, anélkül, hogy azt éreztem volna, mindenkinek van valakije, családja, szerelme, gyereke, kutyája, nekem meg nincs senkim, és kívülálló vagyok – egyáltalán nem jöttek elő ezek az érzések, amitől természetesen, igen, féltem.
Az egyetlen rossz érzésem amiatt volt, hogy azt vártam ettől a két héttől, hogy egyszer csak kiszakad belőlem minden egy jó nagy sírás formájában, és még nem jött el ez az alkalom – egészen a fesztivál utolsó napjáig. Ott is rajtam állt, hastáncra megyek-e, amit imádok vagy elmegyek egy „Válj láthatóvá!” című előadásra – amitől rettegtem. És ismét eszembe jutott: arra menj, amerre félsz! Így hát elmentem a workshopra, amit Budai Gergely és felesége, Berecki-Budai Zsuzsi tartott, mivel nagyon sokszor előfordul velem, hogy úgy érzem, egyszerűen levegőnek néznek mások, és ez nyilván nem jó érzés, tehát ezzel is érdemes dolgozni.
Ez volt a katarzis, amire vágytam. Magunkban válaszoltunk a nagyon szimpatikus házaspár kérdéseire: „Miért nem vagy látható? Miért nem engeded meg, hogy lássanak? Mitől félsz? Mit vesztesz azáltal, hogy nem vagy látható?” Mindenki elmélyedt saját érzelmeiben. Aztán körbejártunk, belenéztünk egymás fájdalmába a szemeken keresztül. Aztán a haraggal foglalkoztunk, „jogos a dühünk, engedjük ki” – biztattak. Eddigre már sokan sírtak, belőlem is kitört a könnyzápor. Toporzékoltunk, doboltunk a lábunkkal, sikítottak, kiabáltak, kiengedték magukból a ki tudja mióta bennfojtott haragot, fájdalmat. És megint döntés elé állítottam magam: „most van itt az esélyed, annyira vágysz rá, hogy kiordítsd magadból, most van itt az esélye”. És megtettem! Kiabáltam tiszta erőmből, kétszer is, nagyon felszabadító volt. Aztán párba álltunk, és még behunyt szemmel 100-as skálán meg kellett látnunk, hányasnak érezzük most magunkat láthatóság szempontjából. Nekem a 42-es szám ugrott be. Aztán kinyitottuk a szemünket, és egymás szemébe néztünk végig a folyamat alatt, ami volt vagy 15-20 perc. Már magában ez nehéz feladat, hiszen nagyon intim kapcsolat. A házaspár vezetésére felvittük a láthatóságunkat szintről szintre, egészen 100-ig, majd 130%-ig. Nagyon intenzív érzetek áramlottak bennem. A lábujjaim hegyétől a fejtetőmig mindenem zsibbadt, azt hittem, elájulok, iszonyatos energiaáramlást hozott elő az, hogy megnyitottam, láthatóvá tettem és felvállaltam magam. Aztán visszamentünk 100%-ra, és itt volt még egy nehéz feladat: Mondd ki, hogy: „Vagyok, aki vagyok!” Először nem ment, csak hallgattam a többiek egyre felbátorodó hangját, majd suttogni kezdtem, elsírtam magam megint, és kimondtam. Pont a házaspár előtt álltam, és amikor először kimondtam, hallottam tőlük: „Ne úgy mondd, mintha bocsánatot kérnél, szégyenkeznél. Legyél büszke! Nyílj meg! Vállald magad!” És akkor kimondtam többször is hangosan, sírva: „Vagyok, aki vagyok!” A partnerem, látva küszködésemet, szintén elsírta magát. Amikor megfordult a kör, az is nagyon érdekes tapasztalás volt. Végig tudtam a szemébe nézni, nem szakítottam meg a kapcsolatot, ha ő be is hunyta a szemét, én tudatosan, aktívan figyeltem, minden arcrezzenését, minden metakommunikációját. Csodálatos volt megélni, ahogy egyre jobban megnyílt, és nagyon fájdalmas volt látni, mennyire nehezen vállalja fel önmagát. Én próbáltam a szememmel közvetíteni neki, hogy „Gyere, látlak, gyönyörű vagy, menni fog!” És végül belőle is kiszakadt!
Ezúttal is köszönöm ennek a csodálatos házaspárnak ezt az élményt. Csodálatos, felejthetetlen volt, mindig emlékezni fogok rá. Ahogy teszem is. Miután hazavonatoztam, próbálok minden, az elmúlt 2 hétben szerzett tapasztalatomat belevinni a hétköznapokba. Figyelem az embereket, és ha épp felnéznek a mobiljukból, a szemükbe nézek, rájuk mosolygok. Megölelem azt, akin látszik, hogy nincs jól. Lehet, hülyének néznek, de kit érdekel? Ez volna a természetes, és ezúttal kérlek téged, hogy próbálj meg az utcán sétálva, a dugóban ülve tekinteteket keresni, és minél több nővéreddel, bátyáddal, édesapáddal, édesanyáddal kapcsolódni! Hiszen egy család vagyunk. Meglátod, hihetetlen ereje van, és terjed! Mindennap többször eszembe jut: „Mennyire vagyok most látható? Mennyire engedem meg, hogy lássanak mások? Itt vagyok! Én vagyok, így vagyok!”
Terjengősre sikeredett ez a cikk, de azt szerettem volna elérni személyes tapasztalataim megosztásával, hogy téged is bátorítsalak arra, nyílj meg, érezd meg, hogy egy közösség vagyunk, egyek vagyunk! Engedd el az elvárásokat, és akkor nem csalódhatsz, csak légy maga a szeretet, és itt a nyárban, a megnyílás, aktivitás időszakában indulj meg, és menj arra, amerre félsz elindulni! Hidd el nekem, megjutalmaz az élet érte.
Hari om.
Szerző: Szemler Zsófia
Szólj hozzá