Hatalmasra nőtt, robosztus testalkatú és férfias vonású lányokból álló kézilabdások jöttek középiskolásoknak megrendezett bajnokságra meccseket játszani. Az akkori NDK-ban abban az időben természetes volt, hogy nem természetes módszerekkel erőfölényhez jutni. De ez az írás nem a doppingról, a meg nem engedett szerek használatáról szól, hanem a sport, a verseny közben és előtt fennálló félelemről.
Az NDK-ból jött, hatalmas, szteroiddal felpumpált lányok akkor a korukat is hamisították, olyan versenyzői igazolványokkal játszottak ellenünk, ami alapján 18 évesek voltak, azonban viszont volt közöttük 22 éves is és még az izomzatuk is inkább egy harmincéves férfihoz hasonlított. Féltem tőlük! Akkor kaptam meg a középiskolások országos bajnokságán a legjobb kapus díjat, és mégis féltem ezekkel a lányokkal farkasszemet nézni. Féltem a fizikai fájdalomtól, amit akkor éreztem, amikor védtem a lövéseiket. Nem mertem soha senkinek erről beszélni, csak tettem a dolgomat, de mit nem adtam volna azért, ha lecserélt volna az edzőm és a kispadon ülve kaphattam volna egy kis felmentést ebből a néha megsemmisítő kapura-lövés áradatból! Féltettem az életemet, én ott, akkor… 18 évesen határozott halálfélelmem volt, hogy kapok a fejemhez egy akkora lövést, amit nem tudok kivédeni. Amúgy nem éreztem azt, hogy gyáva voltam, „csak” féltem.
Féltem tesi órán magasat ugrani, féltem attól, hogy velem is megtörténhet az, ami Tónival, az osztálytársunkkal, hogy minden tiltakozása ellenére, a tanár addig erőltette az ugrást, amíg félelemmel az arcán, de muszáj volt nekilendülnie, majd a szirénázó mentő gerincsérüléssel vitte el a kórházba. Féltem akkor a szégyentől is, amit az esetleges kudarcom után érezhetek majd.
Féltem kötélre mászni is. Akkor csak ültem a kötél végén a csomón és egy centit sem mertem feljebb húzni magamat. Féltem a magasságtól, hogy le fogok zuhanni. Amikor 50 évesen, 4000 méter magasságból tandemugrás közben kiugrottam a repülőből, akkor úgy éreztem, hogy most talán kiugrottam magamból minden azelőtti, sporttal kapcsolatos félelmeimet is. Már nem félek a magasban, nem félek a szégyentől és nem félek attól sem, hogy meg fogok úgy sérülni, ami a teljes megsemmisülésemhez vezethet. Félek viszont attól, hogy mi lesz, ha nem tudok újból mozogni, ha a betegségem ismét közbeszól és én mozgásképtelen leszek… De dolgozom magamon és a gondolataimon. Tudatosan azon vagyok, hogy a korábbi félelmeimet ne rakjam meg egy adag elképzeléssel, fantáziával. Mert a félelem a fantáziával keverve a tartós szorongás melegágya lehet.
Te hogyan tekintesz a sporttal kapcsolatos félelmeidre? Meg szoktad fogalmazni, hogy mitől félsz? Félsz a megsemmisüléstől? Félsz a megszégyenüléstől? Félsz a félelemtől?
Jó hírem van! Bármi is a válaszod, nem vagy egyedül és egy kis önismereti munkával, mentális tréninggel nagyon szépen kezelheted és átkeretezheted, sőt, magad javára fordíthatod a mumust, a félelmet.
Szerző: Kelemenné Szilágyi Noémi, nyitókép: YI REN
Szólj hozzá