Vannak, akik kitűznek egy célt és miután sikerült kipipálniuk a bakancslistán, elégedetten hátradőlnek. Győry Béla nem ezen emberek közé tartozik. A kihívásokról, felkészülésről, célokról és a nehézségeken átlendítő motivációról beszélgettünk. (A cikk eredetileg a Sportime Magazin 2022/4. számában került publikálásra.)
-Tavaly sikeresen értél célba a tripla és dupla Ironman távon. Idén mi volt a cél, mi történt azóta, hogy érzed magad?
-Köszönöm szépen, nagyon jól érzem magam. (mosolyog) Idén szerettem volna elindulni egy osztrák versenyen, amit lemondtak különböző okokra hivatkozva, így más megmérettetés után kellett néznem. Úgy voltam vele, hogy jó, akkor legyen ötszörös Ironman, visszamegyünk Franciaország Colmar városába versenyezni. Mikor ez eldőlt, és látszott már, hogy megrendezik, erre került a fókusz.
-Ez milyen táv volt?
-19 kilométer úszás, 900 kilométer kerékpár és 211 kilométer futásból állt a teljesítendő táv. Az úszást sikerült megnyerni 5 óra 40 perc alatt, így volt némi részsiker is. A legendás Beat Knechtle rám is ragasztotta a torpedó becenevet, egész verseny alatt viccelődött velem. (nevet) Összesen pedig több, mint 143 órát töltöttem a pályán.
-A felkészülés erre a versenyre hogy sikerült?
-Nagy elánnal kezdtem el januárban készülni, és egy darabig talán jól is ment, de március környéke felé elfogyott a lendület, mentálisan elfáradtam, nem jöttek azok a számok, amiket szerettem volna. Elvesztettem a motivációmat és számítottam is rá, hogy be fog következni egy hanyatlás, de azt is tudtam, hogy ez egy ideiglenes állapot lesz és ki fogok jönni belőle. Vízilabdás korszakomban tapasztaltam hasonlót, mert minden sportoló életében vannak hullámvölgyek, így nekem is, dehát próbáljuk csillapítani, vagy legalábbis kitolni, hogy minél később következzen be. Ez normális és természetes folyamat, néha meg kell birkózni ezzel. Tavasz vége felé már jobban ment, így a versenyre a felkészülés mondhatni jól sikerült, de volt bennem némi hiányérzet a számok tükrében.
-Hogy lehet felkészülni egy ilyen versenyre és mégis mi motiválja az embert, hogy elinduljon ezen a távon?
-Ilyen távra 100 százalékosan nem lehet felkészülni, mindig lesz valami váratlan a versenyen, ami átírja az előzetes terveket, ugyanakkor pont ebben rejlik a szépsége is, hogy alkalmazkodni kell, improvizálni. Mentálisan nagyon toppon kell lenni, ez mindennek az alapja. Lehetek bármilyen jó fizikai állapotban, ha nem vagyok jelen fejben, a távolság meg fog törni. Elég sok dolog motivál, köztük a becsvágy, a kíváncsiság, a teljesítőképesség határa, a siker, és nyilván dolgozik az ego is, de alapvetően a fejlődés az, ami miatt teszem. Ezen a szinten már a lelki és mentális fejlődés is bekövetkezik, a szó jó értelmében nagyon befele tud fordulni az ember és megismeri önmagát. A hétköznapok egészen más teret nyernek, nagyon sok minden átértékelődik. Nem egy klasszikus nyaralás, amit befizetek és megvan, nyilván az is jó, de itt teljesen más a tartalom és a minőség. Érdekes és egyben nyers világba csöppenek, megvenni nem tudom, így materiálisan nem is értelmezhető, éppen ezért különleges. Összességében ezek adják a motivációt.
-A teljesítmény emberfeletti, de mindig felvetődik a kérdés, mi az üzenete a külvilág felé, mit akarsz ezzel bizonyítani?
-Elsősorban a fiam felé szeretném közvetíteni, vagy legalábbis ösztönözni arra, hogy ha következetesek vagyunk és kijelöljük az irányt, teszünk érte, akkor el fogjuk érni a céljainkat. Folyamatosan tudunk haladni az utunkon, legyen az bármilyen rögös, a cél pedig távoli. Ha nekem sikerülhet, miért ne sikerülne neki is az, amit szeretne majd elérni az élet bármely területén? Látnia kell, hogy mindig van választási lehetősége minden élethelyzetben. Az a feladatom, hogy segítsem őt ebben, találja meg az útját.
Ki a Győry Béla, aki nem „a sportoló”?
-Néhány mondatban nehéz jellemezni magamat, de talán az, aki halad az úton, és élvezi az életet. (mosolyog) Van, hogy kiülök a teraszra és csak hallgatom a fákat, nézem, ahogy eltűnik a nap a horizonton. Főzök valamit, vagy épp kertészkedek. Értékelek, és próbálom meghaladni folyamatosan önmagam. Egyébként nem vagyok egy barátkozós típus, nehezen nyílok meg, ebből kifolyólag nagyon szeretek egyedül lenni, a gondolataimmal elvagyok, ekkor nincs zaj, nem beszélnek hozzám, és jönnek az intuíciók. Szemlélődő vagyok, az esetek nagy részében kívülről figyelem a folyamatokat, és jókat mosolygok, akár magamon is. De van, hogy például bringázok 160-200 kilométert és szabadnak érzem magam. A távolságok nekem szabadságot adnak, a lelkemnek ez jót tesz.
-Volt olyan a versenyen, hogy most jött el az idő és fel kell adni?
-Igen, voltak nehéz pillanatok amikor azt mondtam, elegem van az egészből. Nem volt könnyű, amikor döntés előtt álltam. Ezek hihetetlen mélységek és magaslatok. Ott, abban a helyzetben ráeszméltem, hogy itt nem csak rólam van szó, nagyon sokan támogatnak, és rengeteg ember munkája van benne, sokan szurkolnak, nem tehetem meg velük, hogy feladom. Akármi van, tovább kell mennem. Most nem én, hanem mi vagyunk, ez óriási felismerés. (mosolyog) Ezen a versenyen jutottam el oda, hogy ezt igazán megértettem.
Ezúton is szeretném megköszönni páromnak, Áginak, Margarétának, Mónikának, illetve Andrénak, hogy a verseny alatt sokszor összeraktak. Nem utolsósorban pedig a családomnak, anyukámnak, Lovász Lacinak, a Hammer Nutrition Magyarországnak, Érd városának és polgármesterének, Csőzik Lászlónak, a Delta csoportnak, és mindenkinek, aki szurkolt, hitt bennem. Hálás vagyok érte, hogy ezt átélhettem, nagyon nagy élmény volt.
-Ezek után tudod már mi lesz a következő verseny?
-Pontosan tudom hova szeretnék eljutni, vagy milyen utat szeretnék bejárni. Tisztán látom magam előtt, és ezen életút állomása most nem lehet más, mint a világ egyik legnehezebb állóképességi triatlon versenye, a Decaman. Hiszek abban, hogy alkalmas vagyok a feladatra, még ha a legnagyobb nehézségek árán is jutok el oda. Minden tettnek ára van, és minél nagyobb a tett, annál nagyobb árat fizetünk érte. Én hajlandó vagyok ezt az árat megfizetni, és beletenni a munkát. Élménydús felkészülés lesz, nagyon várom minden egyes szakaszát.
-Mit lehet tudni erről a versenyről és mikor lesz?
-Az ultratriatlon fellegvára a svájci Swissultra. Itt minden évben a legelszántabb és legbátrabb sportolók indulnak útnak, akik letették már névjegyüket az ultrasportban. Nők és férfiak, akik mögött felfoghatatlan teljesítmény áll. Még nem tudom honnan van a törekvésük, de az biztos, hogy nagyon ösztönző hatással bír. Összesen 137 embernek adatott meg a világon, hogy bejárják ezt az utat, és én is szeretném megtapasztalni azt, amit az előttem levő sporttársak már kitapostak.
A számok pedig a következőképpen néznek ki: 38 kilométer úszás, 1800 kilométer kerékpár, illetve 422 kilométer futás, ez lenne a leküzdendő távolság. A versenyt jövő augusztusban rendezik meg, és 10 nap alatt kell teljesíteni.
–Sikerül a verseny, és egy jó helyezéssel érsz célba, hogyan tovább?
-A célokat egy üveghez tudnám hasonlítani, ami előbb-utóbb el fog törni. Amennyiben elérjük a kívánt célt, de nem tervezünk tovább, akkor jön egy lehangolt állapot, egyfajta üresség, és vakrajuk a fejünket, hogy most hogyan tovább. Ezt nem szabad megvárni. Ki kell élvezni a pillanatot, meg kell élni, de gondolni kell már a következő célra. Most, ha az egészet kivetítem magamra, akkor szép lassan elfogynak azok a versenyek, ahol a távolság a mérvadó. Persze lehet technikailag fejlődni, jobb helyezéseket is elérni. Alapvetően pedig megfogalmazódott már bennem egyfajta igény, hogy idővel ezt jó lenne visszaforgatni valahogy. Szívesen tartanék előadásokat, például gyerekeknek iskolában, vagy kortól függetlenül bárkinek. Ez azért még távolibbnak tűnik, és ez egészen más szemlélet már, de ebben látom az értéket, hogy ez a teljesítmény, vagy nevezzük bárminek, nem volt teljesen öncélú. Ehhez természetesen még érnem kell, a tudást, a tapasztalatot átadni sokkal magasabb szint.
–Már csak egyetlen kérdés: mégis, hol lesz a határ?
-Mindig viccelődök vele, hát a csillagos ég. Viccet félretéve, most még nehéz megmondani, egyelőre úgy érzem magam, mint egy versenyló, hajtom a sikereket és meg akarok tapasztalni mindent. Alapvetően azért bízom abban is, hogy idővel majd megnyugszom. Jó lenne majd a tábortűz körül az unokáimnak mesélni azokról az időkről és élményekről, amiket átélhettem. Talán ez lesz az a határ amikor már azt tudom mondani, ebben az életöltőben számomra nem volt több, mindent elértem, mit kívánhatnék még? (mosolyog)
Szólj hozzá