Azt gondolom, Emanuele Pirrót nem kell bemutatni azoknak, akik kicsit is jártasak a motorsport világában. A római születésű autóversenyző a királykategória mellett számtalan versenysorozatot megjárt pályafutása során, de leginkább az öt, Le Mans-ban szerzett győzelmének köszönhetően ismerik sokan. Az idén hatvanéves versenyzőt a Goodwood Festival of Speeden kérdeztük változatos karrierjéről és az olasz motorsport jövőjéről. (A cikk eredetileg a Sportime Magazin 2022/3. számában került publikálásra.)
– Pontosan hányadik alkalommal vagy itt, Goodwoodban?
– Ha jól emlékszem, akkor látogattam ide először, amikor harmadjára rendezték meg a Festival of Speedet. Majdnem minden alkalommal részt vettem a Goodwood Revivalon, szintén minden évben jelen voltam a Members Meetingen. Ami a Festival of Speedet illeti, csak pár esztendő maradt ki, mert valami más miatt nem volt lehetőségem itt lenni. Mindezt összesítve legalább negyvenszer jöttem már el Goodwoodba.
– Mit jelent számodra az, hogy minden évben meghívnak a fesztiválra?
– Valóban minden évben meghívnak. Nem mindig tudok jönni, de nagyon szeretem. A meghívást privilégiumnak tekintem, hiszen ez egy olyan esemény, ahol évről évre átéled a motorsport történetét. Én például a szívem mélyén még mindig Porsche-rajongó vagyok. Vezetni ezeket a lenyűgöző autókat, együtt lenni a sok világbajnokkal számomra még ennyi év után is mindig olyan, mint egy álom.
– A motorsport világában a fiatal tehetségek álma szinte kivétel nélkül a Forma–1. Neked is megadatott ez a lehetőség, viszonylag a pályád elején. Hogyan élted meg a pillanatot, amikor bekerültél a Száguldó Cirkuszba?
– Természetesen az álmom nekem is az F1 volt, de a megszokottól kissé eltérő utam vezetett ide. A karrierem egy bizonyos pontján, a Formula 3000-ben töltött szezon után nem sikerült előrébb lépnem, így túraautókra váltottam. 1987-ben mentem egy szezont a BMW-vel. Az azt követő évben tesztpilótaként lehetőséget kaptam a McLarentől, Ayrton Sennával és Alain Prosttal dolgozhattam együtt. Ron Dennis azt mondta, nehezen fogok tudni versenyezni, hiszen nekik megvannak a pilótáik, de ez egy újabb lépés volt abba az irányba, hogy egy napon versenyzői üléshez jussak a Forma–1-ben. Ez egy kicsit másféle út volt, de végső soron sikerült. Három szezont futottam a Forma–1-ben, ami ugyan nem sok, de boldog vagyok, hogy eljutottam ide, viszont ez csak kis részét teszi ki a teljes pályafutásomnak.
– Kétszer tudtál pontot szerezni a Forma–1-ben, 1989-ben Adelaide-ben, 1991-ben pedig Monte-Carlóban. Hogyan emlékszel vissza ezekre a versenyekre?
– Azokban az időkben sokszor nem értek célba a versenyzők, rengeteg volt a technikai hiba. Nem a legjobb versenyeim közé tartoztak ezek: a monacói jó futam volt, Adelaide-ben viszont nagyon nehezek voltak a körülmények. Voltak más versenyek is, ahol eredményes lehettem volna, de mindig közbejött valami. A kasztni nagyon szuper volt ’91-ben, de a költségvetés korlátot szabott a megbízhatóságnak. Pedig sikeres évünk lehetett volna… Ennek ellenére nem panaszkodom, örülök, hogy megadatott ez a lehetőség.
#KERETES#
Pirro rövidre sikerült Forma–1-es szereplését követően visszatért a túraautózáshoz. Az olasz bajnokságban és a WTCC elődjének nevezett kupában párhuzamosan versenyzett, mindkettőben a csúcsra ért. A hosszútávú versenyzés és az igazán nagy sikerek csak ezután következtek.
#KERETES VÉGE#
– Melyek számodra a legemlékezetesebb győzelmek?
– Nem szeretem rangsorolni őket, de a 24 órás le mans-i sikerek köztük vannak. Le Mans-ban nyerni azért fantasztikus, mert rengeteg munkát fektet bele az ember. Amelyiket kiemelném még, az a Formula Fiat Abarth-ban töltött évem. Ez volt ugyanis az első teljes szezonom, és sikerült is megnyernem a bajnokságot, rendkívül fontos volt ez a karrierem szempontjából. A családom nem volt olyan helyzetben, hogy finanszírozni tudják a versenyzésemet. Talán a legszebb győzelem a legelső győzelmem, amit életem második versenyén értem el.
– Ötször nyertél Le Mans-ban, és további négy alkalommal álltál dobogón. Mi a siker titka?
– Őszintén szólva nincs titka. Fontos a jó csapat, a megbízható csapattársak, és szerintem sok szerencse is kell. Én vagyok az egyetlen, aki zsinórban kilenc alkalommal állt dobogóra Le Mans-ban. Ez egy hatalmas siker, viszont ennek egy része az én érdemem, nagy része pedig a többieké.
– Győzedelmeskedtél a nürburgringi 24 órás versenyen is. Le Mans vagy a Nürburgring jelentett neked nagyobb kihívást?
– Le Mans nagyobb presztízsértékkel bír. Gyorsabbak az autók és nagyobb terhelésnek vannak kitéve. A nürburgringi olyan, mintha egy másik korszakban versenyeznénk, az egy teljesen egyedi verseny. Ott jóval lassabb járgányok is részt vehetnek, úgyhogy rengeteg dolog megtörténhet. Hatalmas kihívás mindkettő. A nürburgringi 24 órás verseny fantasztikus, de nem cserélném el a le mans-ira.
– Tekintettel arra, hogy versenyeztél a WTCC-ben, a DTM-ben, Le Mans-ban és sok más szériában is, melyik volt a kedvenc autód?
– Nehezemre esne egyet választani, inkább többet említenék. Az egyik kedvencem az Audi R8 volt, amivel a le mans-i 24 órás versenyen indultam. A másik a McLaren MP4/4, amit tesztpilótaként vezettem, a harmadik pedig az, amelyiket az 1984. évi Formula–2-es szezonban nyüstöltem.
– Visszatérve a Forma–1-re: az utóbbi időkben nincs sikeres olasz versenyző. Vannak fiatal tehetségek a láthatáron? Milyen az utánpótlásprogram Olaszországban?
– Ez egy nagyon szomorú dolog, mivel az én időmben sok honfitársam versenyzett a Forma–1-ben, sajnos egyikőjük sem lett világbajnok, de sokan voltunk. Valamilyen oknál fogva most nincs senki, ami számomra érthetetlen, hiszen a motoros szériákban sok jó olasz pilóta szerepel. Ismerek két tehetséget, az egyik Gabriele Miní, a másik Andrea Kimi Antonelli. Ők potenciálisan esélyesek lehetnek az F1-es ülésre. Talán az ország gazdasági helyzetétől függ majd, de nem tudom… Csak tényleg kár, hogy egy ilyen nemzetnek, mint Olaszország, nincsenek versenyzői a királykategóriában.
– A Ferrari 15 éve nem nyert sem egyéni, sem konstruktőri világbajnoki címet. Mi lehet a sikertelenség oka, idén megtörik ez a rossz sorozat?
– A többiek jobbak voltak náluk. Én hiszek a meritokráciában, és majdnem mindig a legjobb győz, viszont a különbség sokszor minimális az első és a második helyezett között. Ha megnézzük a tavalyi évet: Lewis Hamilton és Max Verstappen között óriási csata alakult ki. Verstappen lett a bajnok, de gyakorlatilag nem volt különbség. Amikor azt mondják, hogy több éve nem nyert a Ferrari bajnoki címet, figyelembe kell venni azt is, hogy az adott versenyző milyen közel volt a végső győzelemhez. Emlékezzünk csak Felipe Massára vagy Fernando Alonsóra. De hát sajnos ez ilyen, a sport olykor kegyetlen. A győzelemnek nagy értéke van más sportban is, például a futballban. Ha az egyik csapat csak egy ponttal marad el az elsőtől, a különbség minimális, mégis csak a bajnokra emlékezünk, a többiekre soha. Ez a sport jó és rossz oldala. Idén versenyképes autója van a Ferrarinak is, ezúttal tényleg harcban vannak, miden esélyük megvan a győzelemre.
Interjú: Palercsik Dávid
Fotók: Landek Norbert
Szólj hozzá