Giuliano Ryu Alesi a legendás francia autóversenyző, Jean Alesi és a japán színész-énekesnő, Kumiko Goto fia. Az ifjú Alesi viszonylag későn döntötte el, hogy versenyezni szeretne, de – elmondása szerint legalábbis – nem bánja, hogy nem ült bele túl korán a gokartba. A mindössze húszéves francia versenyző tavaly első szezonját töltötte a Formula–2-ben, előtte 2016 és 2018 között pedig a GP3-ban bizonyított. A fiatal pilótával még Spa-Franchochampsban beszélgettünk.
-Melyik volt az a pillanat, amikor eldöntötted, hogy autóversenyző szeretnél lenni?
-Magától értetődő, hogy már a gyerekkoromat is az autósport töltötte ki, elsősorban édesapámnak köszönhetően. Az összes barátom is valahogy kapcsolódott a technikai sportokhoz, voltak olyanok, akik szerelők lettek, mások mérnöknek tanultak, de a legtöbben versenyzők. Ebben a környezetben nőttem fel. Egyszer csak eljött az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy ezt szeretném csinálni, és hajlandó vagyok áldozatokat hozni ezért. Ekkor voltam körülbelül 13 éves. Előtte igazából nem nagyon voltam azzal tisztában, hogy milyen is pontosan az autósport világa, azt hittem, hogy kimerül abban, hogy autókat vezetnek, de hamar rá kellett jönnöm, hogy sokkal többről szól. Például szigorú diétát kell tartanom, nem mehetek el bulizni, a versenymérnökkel meg kellett tanulnom összehangoltan dolgozni. Már gyerekként is imádtam vezetni, de azért nem vágtam akkor még bele, mert édesapám ellenezte. Látott példákat, amikor a szülők már nagyon fiatalon beültették a gyereküket a gokartba, és nem sokkal később vitték őket versenyezni. Ő nem akarta ezt. És visszagondolva, ebben igazat is adok neki.
-Mind a két szülőd sikeres volt a maga szakmájában. Édesanyád, Kumiko Goto például színésznőként futott be karriert. Gondolkodtál valaha azon, hogy te is belevágsz a színészkedésbe, vagy mindig az autósport élvezett elsőbbséget az életedben?
-Természetesen amióta eldöntöttem, hogy versenyezni szeretnék, azóta az egész életemet erre alapozom, és erre koncentrálok. De igen, megfordult a fejemben, hiszen mindig is szerettem az iskolában a drámaórákon mások bőrébe bújni, de ezt inkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember elmegy a barátaival gokartozni – igazából csak a szórakozásról szól. Nem tudom, hogyan működik az a világ, de biztos vagyok benne, hogy ott is rengeteg áldozatot kell hozni ahhoz, hogy sikeresek legyünk.
-Hogyan készülsz a versenyekre?
-Nagyon nehéz előre megtervezni, mivel sokszor utazom. De maga az edzésprogramom elég egyszerű, általában heti három vagy négy alkalommal edzek, de ez attól is függ, hogy érzem magam, és milyen állapotban vagyok fizikálisan.
-Hogy látod, előny vagy inkább hátrány az, hogy édesapád egy sikeres Formula–1-es versenyző volt?
-Inkább előny, mivel a nevét a mai napig mindenki ismeri az autósportban, és egy ilyen nevet viselni nagyobb megtiszteltetést jelent, mint bármi más.
-Édesapád mennyire támogatott téged a karriered során?
-Mindig támogatott! Egyszer volt egy nagyon hosszú beszélgetésünk akkor, amikor én még nagyon kicsi voltam. Pontosan emlékszem, hogy mit mondott: „figyelj ide, ha tényleg az autósportban szeretnél karriert építeni, akkor áldozatokat kell hoznod érte. Készen állsz erre? Ha nem, akkor nem fogok tudni neked segíteni. De ha a válaszod igen, akkor mindig ott leszek melletted, segíteni foglak, és számíthatsz rám.” Attól a pillanattól kezdve, amikor elhatároztam, hogy ezt szeretném csinálni, azóta száz százalékig támogat engem, és biztos vagyok abban, hogy ez a jövőben sem fog változni.
-Manapság a közösségi média megkerülhetetlen lett a versenyzők számára is. Te kezeled a fiókjaidat?
-Egy pár ember a segítségemre van, ami a közösségi médiát illeti, de természetesen nagy részben én gondoskodom róla. De úgy érzem, hogy nem szánok rá elég időt, holott tudom, hogy jobban oda kellene erre figyelnem, mivel – ahogy te is említetted – a világ jelenleg szinte a közösségi média körül forog. Szóval fontos ebben részt venni, és több időt kell majd szánnom rá.
-Milyen érzés a Ferrari Driver Academy tagjának lenni?
-Megtiszteltetés a – mi így hívjuk – Ferrari családnak a tagja lenni. Nagyon boldog és büszke vagyok, hogy az ágaskodó lovas szimbólumot a mellkasomon viselhetem.
-Mennyi időt töltesz Maranellóban?
-Igazából akkor vagyok ott, amikor valamilyen különleges programom van, de jelenleg most a versenypályák és az otthonom között utazgatok oda-vissza, így sajnos nem tudok ott annyi időt eltölteni, mint mondjuk egy pár évvel ezelőtt.
-Hogy néz ki a rutinod egy tipikus versenynapon?
-Felkelek, elmegyek futni, megreggelizek, majd elindulok a pályára. Kicsit beszélgetek a mérnökökkel, felfrissítem magamban, hogy mit fogok csinálni, bemelegítek, és utána már készen is állok. Valójában a versenynapokon van a legkevesebb munkám, mivel akkor már az összes feladat el van végezve, és már csak a rajtra várunk. Az előtte lévő napok általában sokkal sűrűbbek.
-Melyik volt a kedvenc versenyed eddigi pályafutásod alatt?
-Huh, ez nem egyszerű! (mosolyog) Mivel voltak elég jó eredményeim, de az egyik, amelyik szerintem kiemelkedik, és amelyik a legközelebb áll a szívemhez, az a legutóbbi futam Barcelonában, mivel az volt a legnehezebb versenyem is. Esett, de közben kezdett a pálya felszáradni, és ilyen körülmények között még a legkisebb hiba is megpecsételheti a futamom sorsát. Nagyon óvatosan kellett bánnom az autóval, de minden olyan természetesnek tűnt, minden pillanatát élveztem.
-Az autósporton kívül van esetleg más sport is, ami érdekel?
-Igazából minden sportot szeretek, de a fociban sosem voltam jó, illetve összességében a csapatsportokban. Az egyéni sportokban sokkal magabiztosabbnak érzem magam – például amikor a versenypályán vagyok, akkor csak én vagyok a többiek ellen. Persze nyilván van egy csapat mögöttem. Egyébként érdekelnek még a küzdősportok is.
Szólj hozzá