Keresés
Close this search box.
1e60b117 21d9 49e5 b91d 8a87c5380eec

Szujó Zoltán – a Forma–1 magyar hangja

Szujó Zoltán több mint másfél évtizedig volt részese a száguldó cirkusznak televíziós riporterként és kommentátorként. Életének ez a rendkívül izgalmas és érdekes időszaka megszámlálhatatlan élményt és háttérsztorit termelt, melyet a közelmúltban egy könyv formájában osztott meg az autósport rajongóival, amely azonban messze nem csak a Forma–1-ről szól. Méltán népszerű kollégánkat most a könyv keletkezésének körülményeiről kérdeztük. (A cikk eredetileg a Sportime Magazin 2022/3. számában került publikálásra.)

– Összességében végül hány évet töltöttél el az F1-hez kapcsolódó televíziós munkával?

– Utazó riporterként tizenegyet, majd kommentátorként még hatot-hetet az RTL-nél, és még egyet az MTV-nél amikor a közvetítési jogok átkerültek, úgyhogy összességében olyan bő tizennyolc év volt így közvetlenül az F1 közelében eltöltött idő.

– Azt nyilván jóval kevesebben tudják, hogy a helyszíneken eltöltött bő tíz év nyilván nem csak annyiból állt, hogy a rajtrácson megszólítottad a versenyzőket, sportvezetőket és egyéb híres embereket, vagy leültél velük egy riportra egy-egy csillogó villogó motorhome-ban, hanem ez rengeteg stresszes háttérmunkával és utazással is járt.

– Pontosan! Nyilván a helyszínekre eljutni rengeteg utazással járt. Amúgy tulajdonképpen leginkább gyártásvezetői és egyéb technikai, valamint szervezői feladatokat kellett ellátni. Például az interjúk leszervezésén át, a helyszínen elkészült anyagok vágásán keresztül egészen a műholdas feljátszás idejének megszervezéséig és lefoglalásáig egy nagyon összetett feladatrendszer volt a kinti munka, melyet a nézők nem látnak – és nem is kell nekik. Nyilván a látható része, mint a riportok és hasonlók, az számomra is a legkedveltebb része volt, ami nagyban kompenzálta a munka másik részével kapcsolatosan keletkezett ősz hajszálaimat. Amúgy meg nagyon imádtam az egészet, és a könyv megírásának az egyik célja is az volt, hogy a sportág rajongói így, utólag is beláthassanak kicsit a kulisszák mögé.

– Nyilván a hosszú évek alatt azért egy ilyen varázslatosan különleges, de valahol eléggé zárt közegben rengeteg személyes kapcsolat is generálódik, hiszen az igazán érdekes és jó riportok egyik kulcsa az a riporter és riportalany közötti bizalom. Ki volt az, akivel a legjobb kapcsolat alakult ki, és ki volt, akivel egyáltalán nem sikerült megtalálni a közös hangot?

Az utóbbival kezdve az talán Christijan Albers, aki egy közepesen, vagy még annál is kevésbé tehetséges holland versenyző, aki annyira nagyképű és beképzelt volt, és annyira lenézte az újságírókat, hogy csak foghegyről odavetette a válaszokat, egyáltalán nem lehetett vele normálisan riportot készíteni. Akikkel a legjobb viszony alakult ki, az például Felipe Massa, Valteri Bottas vagy Jenson Button. Pont a múltkor gondolkoztam azon, hogy többnyire azokkal alakult ki jó viszony, akik nem lettek világbajnokok. Lehet, hogy ebben az is benne van, hogy a világbajnokok többségében akad egy-egy olyan nyersebb személyiségelem, ami nem feltétlenül teszi őket mindig szimpatikussá. Talán Button volt ez alól az egyetlen kivétel. De azért többnyire sikerült mindenkivel elég jó viszonyt kialakítani, arra külön büszke vagyok, hogy engem még Kimi Räikönnen is megtisztelt viszonylag értelmes és kerek válaszokkal!

– Volt az évek során olyan meghatározható pont, amikor már azt mondhattad, azt érezhetted, hogy teljesen elfogadtak ebben a közegben?

– Talán két ilyen dolog is volt, amikor úgymond „szintet léptünk”. Az egyik, mikor 2004-ben Baumgartner Zsolt bekerült a mezőnybe, így a televíziós és újságíró kollégáknak is kicsit fontosabbá, érdekesebbé váltunk mi is. Aztán hasonló eset volt, amikor Indiába, Koreába vagy hasonló helyszínekre kerültek futamok, ahová alig mentek helyszíni stábok tudósítani. Például Jean-Éric Vergne-rel akkor lettünk igazán jóban, mikor Koreában a szinte tök üres paddockban megszólítottam, és tök hálásnak tűnt azért, hogy készítettem vele egy F1-es szinten már hosszúnak számító nyolc perces interjút. De azért persze a Magyar Nagydíj jelentős múltja és színvonala is hozzájárult, hogy a mi szakmai területünkön is komolyabb polcra helyezzenek minket.

– Mi volt a legextrémebb, legkülönlegesebb helyszín, ahol megfordultál az F1 kapcsán?

– Egyértelműen India! Ott világlátott emberként rá kellett jönni, hogy homlokegyenest máshogy működnek a dolgok, máshogy működik a kommunikáció és a társas kapcsolatok. Bizonyos szempontból még amúgy Japánt is ide sorolnám.

– Melyik vagy melyek voltak a kedvenceid?

– A kedvenc helyeim a Hungaroringet leszámítva sajnos elég messze vannak. Az ausztráliai Melbourne és Montreál Kanadában. Mindkettő nagyon érdekes kultúrájú, kellemes hely, illetve valamiért nagyon szeretem a Magny-Cours-i pályát, ami amúgy a puszta közepén van, és általában utálták a kollégák, de engem mégis valahogy megfogott a hangulata. Meg talán az is, hogy ott milyen nagy tisztelettel ápolják a magyar származású, első Grand Prix-győztes Szisz Ferenc emlékét.

– És melyiket kedvelted a legkevésbé?

– Ez most lehet nagyon meglepő lesz, de egy bizonyos szempontból pont a Hungaroringet! Ugyanis míg a külföldi helyszíneken mindig szépen a magam módján tudtam intézni, tervezni és szervezni a munkám, addig itthon ezen a hétvégén mindenki meg akarta mondani, hogy mit és hogyan csináljak, és ez elég sokáig finoman szólva is elég terhes körülmény volt hosszú éveken át.

– Van-e olyan Forma–1-es személy, akivel olyan személyes kapcsolatot alakítottál ki, amire a mai napig büszke vagy?

– Azt gondolom, hogy ez a személy vitathatatlanul Bernie Ecclestone! Az, hogy megtisztelt engem azzal, hogy így, kilencvenegynéhány évesen egy közös ismerősünknek küldött felkérésre saját maga felhív engem a számomon, és elmondja, hogy nagyon tetszik neki a könyv ötlete, hogy nagyon kedvel, és nagyra tartja a munkámat, és szívesen megírja ezt az előszót, arról azt gondolom, hogy ezt tényleg az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb elismerésnek tarthatom az eddigi munkámmal kapcsolatban. Tényleg, mindezt attól az embertől, aki a világ egyik legismertebb brandjét hozta létre a Forma–1-ből, és csinált belőle egy évtizedeken át vaskézzel irányított dollármilliárdos üzletet. Aztán persze rajta kívül ott van még például Michael Schumacher is, akivel volt szerencsém mélyebb, komolyabb interjúkat is készíteni – a könyvben megosztok néhány személyesebb, vele kapcsolatos emléket is. Mindezekhez képest nem panaszkodom, de csak úgy a tárgyilagosság kedvéért érdekes kontrasztnak tartom azt is, hogy a hazai televíziózásban eltöltött tizennyolc évem alatt szinte biztos, hogy egyetlen egy közvetlen főnökömtől sem hallottam egyetlen egyszer sem, hogy esetleg jó az, amit csinálok.

– Hogy jött amúgy az, hogy pont így, egy ilyen jellegű könyvben összegezd és oszd meg ezeket az élményeket, történeteket?

– Ennek is elég sok összetevője van. Az egyik, hogy 2019-ben eljöttem az MTV-től, egyik napról a másikra, szinte teljesen otthagyva mindazt, amit előtte majdnem húsz évig csináltam. Ez nyilván egy elég nagy törés volt, amit azért nem volt olyan könnyű megélni. Ennek a feldolgozására is nagyon jó volt, hogy elkezdtem írni a könyvet. Aztán elkezdődött a pandémia időszaka is, ami szintén egy ilyen összegzésre ösztönzött. Óriási segítség volt Méhes Károly kollégám, aki jó pár kiváló F1 témájú könyv szerzője. Megkértem őt, hogy beszélgessen velem erről, és nyolc-tíz ilyen jó pár órás beszélgetés adta a könyv tartalmának az alapját. Ő sok olyan sztorit is előhozott, ami magamtól nem jutott volna az eszembe. A többi része pedig főleg olyan anyagokból áll, amit saját magam írtam meg.

– Ha jól tudom, akkor nem csak kizárólag F1-es témájú fejezetek vannak.

– Valóban, megpróbáltam a kívülállók számára a lehető legszemléletesebben leírni, megfogalmazni azt, hogy élem meg a különböző autósportos élményeimet. Például, mit érzek a közvetítőfülkében egy F1-es rajt alatt, vagy hogy milyen felborítani és összetörni egy versenyautót a Hungaroring négyes kanyarjában és utána egy kis eszméletvesztést követően a mentőautóban ébredni. Aztán amikor már kezded elhinni, hogy egész jó autóversenyző vagy, akkor beülsz a versenyautódba egy csöndes, szerény srác mellé utasnak a jobb oldalra – akit amúgy Michelisz Norbertnek hívtak – és a valaha elért legjobb köridődnél utasként körbeérsz egy bő másfél másodperccel gyorsabban, illetve mikor egyedül vezetheted az egyik kedvenc F1-es pályádon Giancarlo Fisichella Benettonját. De például beletettem a 2003-as Dakar Rallyn készült egyszerű kis naplómat, melyből meg lehet tudni, hogy telt számomra az általam szintén nagyon imádott versenyfutam a világ legnehezebb autóversenyéből. Talán a közelmúltban történtek fényében azt is érdekes lehet elolvasni, hogyan ismertem meg Lewis Hamiltont, akivel az első interjúmat egy monacói mélygarázsban készítettem, amikor még GP2-es versenyző volt, és az interjú érdekességét, valamint apropóját az szolgáltatta, hogy színesbőrű sportolóként van ott a sorozatban.   

– Milyen érzésekkel vártad a könyv megjelenését, számítottál-e ekkora sikerre?

– Nem, egyáltalán nem. Inkább féltem. Amíg a könyv készült, az alatt körülbelül ezerszer megkérdeztem a feleségemtől, amiket leírok, vajon rajtam kívül fog-e érdekelni valakit? Aztán attól is féltem, hogy ebben a kötetben kézzelfoghatóan adok ki magamról nagyon személyes dolgokat, amelyek aztán sokáig ott lesznek rengeteg ember kezében és könyvespolcain. Ez is egy nagyon furcsa érzés volt, miközben azért televíziósként nem szeppenek meg attól, ha sok ember előtt kell beszélnem. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ennek ilyen sikere lesz! Szemléletes fokmérő, hogy például a dedikálásokon az elképesztő szeretethullám mellett az olvasóktól rendszeresen kapok a házi süteménytől kezdve, a csabai kolbászon keresztül a házi borig és pálinkán át mindenféle egyéb ajándékot is. Az elmúlt időben nagyon klassz olvasói visszajelzések jöttek azzal kapcsolatban is, hogy mennyire tetszenek a személyes jellegű dolgok, mint például a Dakar Rallys napló.

– Adódik a kérdés, hogy lesz-e folytatás, vagy születik-e majd valami más, sportos témájú könyv a tolladból.

– Sokat gondolkoztam ezen, de jelenleg azt gondolom, hogy szinte biztos, hogy nem. Az én pályafutásommal szerintem így, ilyen formában egyszer lehet igazán hitelesen átadni ezeket a történeteket. Valamint azt gondolom, hogy a történetekben megélt élményeket újraélve, és az ezek átadásáért most, az olvasóktól kapott utólagos plusz szeretethullám fantasztikus érzés, ami nagyon-nagyon sok időre feltölt, de nem lenne igazán hiteles és őszinte dolog a részemről, ha ezt meglovagolva most valami nagy komoly írói karrierben kezdenék el gondolkodni. A fenti beszélgetés alapján mi sem tanácsolhatunk mást olvasóinknak, minthogy kapcsolják be a biztonsági öveiket, és most ne hallgassák, hanem a könyvéből olvassák a Forma–1 magyar hangját, mert egy igazán különleges aspektusból is megismerhetik az F1 és az autósport varázslatos világát!

A szerzőről

Szólj hozzá

Kapcsolódó bejegyzések

Scroll to Top