Befejezi pályafutását Nagy Botond, aki a magyar karate eddigi legeredményesebb felnőtt formagyakorlat versenyzőjének mondhatja magát. Nemzetközi sikerei mellett itthon 2012 óta minden évben magyar bajnok lett, ezen kívül pedig egy különlegességet is a magáénak tudhat: bekerült a Guinness Rekordok könyvébe, miután a világ leggyorsabb köríves rúgását produkálta. És bár a versenyzői karrier lezárása mellett döntött, edzőként továbbra is a sportágat erősíti majd – mondta el Nagy Botond.
– Miért döntöttél a búcsú mellett?
– Mindig azt mondtam magamnak, hogy akkor vonulok majd vissza, amikor lesz fontosabb dolog az életemben. Egyre több tanítványom van, és egyre nehezebben tudtam már összeegyeztetni a magánéletem, a civil munkám, a karate tanítást és a versenyzést. A testem is jelzett: másfél éve előjött egy csípőproblémám, és tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell hoznom ezt a döntést. A koromnál fogva pedig egyre nehezebben tudtam megújulni, szintet lépni, újabb energiákat mozgósítani. Úgy éreztem, hogy nem lenne őszinte, ha továbbra is erőltetném, amikor a Jóisten már ennyire másfelé terelget, és talán úgy gondolja, hogy már más szerepkörben jobban tudok segíteni és értéket teremteni.
– Visszatekintve hogyan értékeled a pályafutásodat?
– Őszintén szólva, nem volt könnyű út. Volt sok történelmi siker, a több Európa-bajnoki ötödik hely, a világbajnoki hetedik és Európa Játékok ötödik hely, egyetemi Eb-arany, vagy éppen a Guinness rekordom gyorsasági rúgásban. Fantasztikus volt végigcsinálni és megélni egy olimpiai ciklust. Szerettem volna érmet szerezni Eb-ről vagy vb-ről, ez sajnos nem sikerült. De soha nem álltam meg, a lényeg mindig az volt, hogy fejlődjek. Rengeteget tanultam a karatéról, önmagamról, az egészségről és a pszichológiáról, és közben megtanultam, mit jelent a kitartás és az alázat. Az út során életre szóló barátságokat is kötöttem. Ezeket viszem magammal tovább, ezek tesznek gazdaggá, és remélem, hogy ezeket az értékeket hitelesen adhatom tovább a fiatalabb generációknak.
– Maradt-e benned hiányérzet?
– Természetesen igen. Egy sportoló mindig szeretné megvalósítani az álmait, és nekem is volt egy nagy álmom, hogy egyszer dobogóra álljak Európa- vagy világbajnokságon. Ez nem valósult meg, de talán az az út, amit bejártam, sokkal értékesebb, és sokkal nagyobb sikerek alapja lehet, mint amire én valaha is vágytam. Ezen kívül semmilyen hiányérzetem nincs, mert mindig mindent beleadtam az edzésbe.
– Mi az, amire a legbüszkébb vagy?
– Arra, hogy soha nem adtam fel. Hogy a legnehezebb időszakokban, a legnagyobb kudarcokból is felálltam, nem engedtem el a munkát, és mindig próbáltam fejlődni – emberként és sportolóként is. És nagyon büszke vagyok arra, hogy hitelesen taníthatok, és látom a tanítványaimat fejlődni. Ha valamit tovább tudok adni abból a szenvedélyből és fanatizmusból, amit a karate adott nekem, akkor az a legnagyobb győzelem.
– Mi következik a folytatásban, maradsz-e a sportágban?
– Igen, egyértelműen. A karate az életem része marad – csak mostantól más formában gyakorlom. Edzőként szeretném továbbadni mindazt, amit tanultam, és segíteni a következő generációkat. Szeretném megtanulni, milyen az élet élsport nélkül, mit jelent csak annyit sportolni, amennyi jólesik. Ugyanakkor van egy civil hivatásom is, programozóként dolgozom, és most szeretném megtalálni az egyensúlyt a család, a munka és a sport között.
Szólj hozzá