Volt egy orvos, aki nem tudta, hogy provokatív coachingot alkalmazott nálam, és ezzel minden energiámat és erőforrásomat összeszedve nem lettem nyomorék, és még mindig itt vagyok, élek és futok! Pedig ő akkor lelkembe vágta a hatalmas pofont azzal a kijelentésével, hogy olyan autoimmun betegséget diagnosztizált nálam, aminek súlyos mozgásképtelenség, majd korai halál lesz a kifutása.
Köszönöm neki, hogy akkor, ott megváltozott az életem, mert amint kiléptem a rendelője ajtaján, semmi mást nem figyeltem, csak a célt és nem a rajtot. Azóta is egy ismert zenekar dala a himnuszom: „túléltem minden harcot, csak a célt figyelem, nem a rajtot”.
De hogyan születik meg a cél? Sport- és life coach-ként abban segítem a klienseimet, hogy legyen céljuk és ahhoz a célhoz elkísérjem őket a coaching eszközeivel. (Néha provokatív módszerrel, ahogyan engem is annak idején a professzor.)
Amikor járni is alig tudtam a sok ízületi gyulladás miatt, és legszívesebben feküdtem volna mozdulatlanul a fejemre húzva egy takarót, akkor kezdtem el a futásról álmodozni. Fájdalomcsillapítók és szteroid hatása alatt néha-néha már a lépcsőn járás is ment úgy, hogy közben láttam magamat kívülről (itt hozzátenném, hogy a perspektívaváltás nagy segítség a coachingban is) és olyankor szó szerint kinevettem magamat, mert valami szörnyen mutathatott a mozgásom. Egyre erősebb kezdett lenni az igényem, hogy majd futhassak! Minden nap úgy keltem és feküdtem le, hogy elképzeltem magamat, hogy fogok majd futni, milyen illatok ölelnek majd át, ha tavasszal kezdek bele, és milyen lesz az őszi levéltakarón suhannom… Mind az öt érzékszervemmel éreztem, vizionáltam (szintén coaching eszköz) a majdani futásomat akkor, amikor a józan ész szerint erre zéró esélyem volt. Minél bénább voltam, annál nagyobb igényem volt a futásra. Ez a saját igényem volt, nem mások akasztották rám. Motivált lettem és erős szándékot éreztem a mozgásra. Célom lett a futás! A coaching folyamat során is az igényből lesz a cél úgy, hogy körbejárjuk a klienssel az igényét, megbizonyosodunk róla, hogy az biztosan a sajátja legyen és nem külső kényszer, megfelelni vágyás következménye.
Évek alatt jutottam el ahhoz a gyógyszeres kezeléshez, aminek állítólag sok mellékhatása lehet, de számomra a legnagyobb mellékhatás az, hogy futok! Hobbi futó vagyok, aki elvonási tüneteket érez akkor, ha nem tud futni pár napig. Az a futó vagyok, aki magáért mozog és akinek a futás a gyógyszere, és maga az élet. Saját tapasztalatom, megéléseim és történetem segít engem a coaching munkám során abban, hogy a hozzám forduló sportolókat, sportszakembereket és „civileket” támogassam, vezessem a céljuk felé, hogy az elakadásaikból kijöjjenek és bátran álljanak szembe az akadályokkal, mert az akadály maga az út.
Sokan vagyunk, akik valami nemkívánatos haverral (direkt nem nevezem betegségnek, mert nem a betegség azonosít minket) élünk együtt és az sem mindegy, hogy hogyan élünk! A mi döntésünk, hogy hagyjuk-e magunkat a sárba belesüppedni, vagy kicsit beletapicskolunk, de iparkodunk kijönni belőle akár egyedül, akár segítséggel. Ilyen segítő a coach is, aki a kliense jövőjét „dolgozza meg” úgy, hogy a múlttal csak addig foglalkozik, amíg szükséges a jelen megértéséhez. „A célt figyelem, nem a rajtot” elv alapján a futásaim alkalmával sem forgolódom hátrafelé, hanem a baseballsapkám segítségével (mint egy jó szemellenző) az előttem álló hosszú utat le tudom rövidíteni és a rövid távokra fókuszálok.
Kívánok nektek is egy ilyen utat, amikor a célra tudtok fókuszálni, és azt mosolygós lélekkel éritek el.
Szilágyi Noémi
life-és sport coach, tréner
Facebook: I HELP U
www.ihelpyou.com
Szólj hozzá