Kevés magyar játékos mondhatja el magáról, hogy topligában küzdhet bajnoki címért, Schäfer András igen. Az Union Berlin fiatal középpályása januárban tért vissza közel három hónapos sérüléséből, és noha rövid időre ismét kidőlt, hamarosan már újra kulcsemberként segítheti a Bundesliga második helyezettjét. Schäferrel Berlinben találkoztunk, aki elárulta, hogyan kezdett el focizni, milyen úton jutott el Szombathelyről Németországba, és mit gondol arról a közhelyről, miszerint a magyar játékosok nem tudnak beilleszkedni az olasz futballközegbe.
–Tavaly november elején sérültél meg, decemberben már edzésbe álltál, második januári meccseteken Brémában pedig már csereként pályára is léphettél. Amikor két hónapja megtudtad, hogy műteni kell a bokádat, számítottál ilyen gyors visszatérésre?
-Az volt a tervem, hogy az első meccsre visszatérjek – kicsi naivan, persze, időben sehogy nem jött volna ki. Nagyjából három hónap, ami reális egy hasonló sérülésnél, az hogy két és fél hónap alatt sikerült visszatérjek, szinte hihetetlen. Eredetileg úgy volt, hogy az év első három meccsén még nem leszek, de az edzések nagyon jól mentek, látták, hogy belemegyek mindenbe, felesleges lett volna ennyit kihagyni.
–Mennyire élted meg nehezen ezt az időszakot? Egyfelől – ha mondhatunk ilyet –, a szünet miatt nem a legrosszabbkor jött a sérülés, de közelítsük meg a kérdést máshonnan. Nem tartottál tőle, hogy nehezebb lesz visszakerülni a kezdőbe, ha nem végezhetsz érdemi munkát az alapozás alatt?
-Próbáltam a pozitív dolgokba kapaszkodni, például abba, hogy ez a lehető legjobbkor történt meg. Négy mérkőzést hagytam ki, ha ez most történne, lehet húszra nyúlna el. Nyilván, amikor sérült az ember, nehéz ezekbe az apróságokba kapaszkodni, de a családommal és a haverokkal lehettem, a rehabilitáció egy részét otthon végeztem, illetve a klubnál is mindenki segített, például elvittek sérülten is az edzőtáborba – ezek egytől egyig sokat segítettek abban, hogy gyorsan visszatérhessek. Én is jó munkát végeztem, sokat edzettem, és még ha ki is hagytam az alapozást, már jó erőállapotban vagyok.
–Szombathelyen születtél, ott is kezdtél el focizni. Emlékszel még hogyan és mikor vágtál bele a labdarúgásba?
-A testvérem a szombathelyi Falcóban kosarazott, ami a magyar bajnokság egyik domináns csapata. Nyilván az egész család kosárlabda-szurkoló volt. A szüleim nem is nagyon szerették a focistákat, megvolt bennük a fociról kialakult negatív előítélet. Először én is kosarazni kezdtem, de az edzések túl monotonak voltak, így amikor az ovistársaim mondták, hogy menjek focizni, úgy lett. Azokat az edzéseket már kezdettől fogva nagyon élveztem.
–Mikor érezted azt, hogy profi labdarúgó válhat belőled?
-Érdekes kérdés. Gyerekkorában az ember még nem igazán gondol erre, és én sem úgy tekintettem a sportra, hogy azt nekem mindenáron űznöm kell. Persze mindent megtettem azért, hogy azt csináljam, amit szeretek, és egy idő után kialakult a jövőképem. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy belőlem igencsak profi labdarúgó lesz, amikor felkerültem az MTK első csapatához. Onnantól sokkal kevesebb energiám maradt a tanulásra, és a tulajdonképpen a labdarúgást választottam életcélnak.
–Nem te vagy az egyetlen szombathelyi nevelés, aki válogatottságig vitte. Király Gábor, Halmosi Péter neve mindenkinek ismerősen csenghet, de említhetnénk akár Kovács Istvánt vagy Ugrai Rolandot is. Mit gondolsz, mitől ennyire sikeres a helyi utánpótlásképzés? Ki tudnál emelni név szerint szombathelyi szakembereket?
-Nehéz, mert én az akadémiát már az MTK-nál kezdtem, de nyilván Szombathely is nagyon segített. Pont nemrég volt itt Berlinben egy volt edzőm – aki jelenleg videóelemző a Haladásnál –, szakmai túrára jött – beszélgetni a helyi edzőkkel, videóelemzőkkel. Őt, Bánfalvi Zsoltot mindenképpen ki tudnám emelni, illetve Bánfalvi Attilát és Németh Szabolcsot, de rajtuk kívül is nagyon sok remek szakember van még Szombathelyen. Csakúgy, mint az MTK-nál, nem tartanám fairnek, ha őket nem emelném ki.
–Az MTK akadémiája után bemutatkozhattál a felnőttek között is. Az első szezonjaidban többnyire szélsőként vagy támadóként számoltak veled. Hogyan kerültél egy sorral hátrébb, a középpályára?
-Az U19-nél, ahol a felnőtteket később irányító Tamási Zsolt volt a vezetőedzőnk, többször belső védőt játszottam, de voltam csatár, ritkán pedig középpályás is. Azért hamar egyértelművé vált, hogy ez utóbbi az igazi posztom, azonban az NB1-ben és az NB2-ben többnyire bal- vagy jobbszélső voltam. A magyarázata egyszerű: a középpályán ott volt Kanta József, Vass Ádám meg Bognár István. Egyiküknek van 100 gólja és 100 gólpassza az élvonalban, a másik 18 évesen már a Bresciában játszhatott, a harmadik meg az egyik legjobb barátom, szintén számtalan góllal és gólpasszal, szóval nem vettem zokon, hogy a szélen kell játszanom.
–Az MTK-ból kimentél Olaszországba, de itt még csak a Primavera-csapatoknál léptél pályára. Mi volt a legnagyobb tanulsága ennek az időszaknak?
-Nagyon örülök, hogy átéltem, még úgy is, ha akkor nem volt kellemes élmény. Mentálisan nagyon sokat fejlődtem, azóta jelentősen könnyebben kezelem a kisebb kudarcokat. Nagyszerű színvonal és kiváló társak mellett edzettem, láttam, hogy ők hogyan csinálják, hogyan készülnek a mérkőzésekre – egyértelműen hasznos volt számomra a “rosszat” megtapasztalni.
–Mit gondolsz, az csak közhely, hogy a magyar játékosok nehezen tudnak beilleszkedni az olasz futballközegbe, vagy te is érezted a saját bőrödön ennek valóságalapját?
-Szerintem ez abszolút rossz közhely. Mindenhol más koncepcióba csöppen az ember. Nem kifogást keresve, de nézzünk meg engem: kiesés ellen menekülő csapathoz kerültem, a középpályán több válogatott játékos szerepelt, így az első félévben szinte semmi esélyem sem volt bemutatkozni, nemhogy folyamatosan játszani. Ellenben, ha Szoboszlai Dominik kimenne egy élcsapathoz, biztos vagyok benne, hogy egyből játszana. Ez mindig függ a körítéstől, az adott szituációtól, Vass Ádám 18 évesen már a Bresciában szerepelt, Balogh Botond most a Parmában játszik. Ez olyan, hogy kikerülsz, a posztodon még vannak öten-hatan, akik ugyanúgy be akarnak kerülni a kezdőbe, de nem mindenkinek jön össze 18-19 évesen. Személy szerint ezért sem szeretem azt a kitételt, hogy Olaszország egy játékostemető a magyaroknak, találunk elegendő ellenpéldát is.
–El tudod képzelni, hogy egy napon visszatérj Olaszországba?
-El tudom képzelni, mert nagyon szerettem ott élni. Ugyanakkor, most nagyon boldog vagyok Berlinben.
–A Genoa és a Chievo Verona után Dunaszerdahely következett a karrieredben, ahonnan két év után álltál tovább az Unionhoz. Voltak még más ajánlataid is? Mi döntött a berliniek mellett?
-Voltak még ajánlataim, a Bundesligából több is, de az fogott meg az Unionnal kapcsolatban, hogy a berliniek már a nyári Európa-bajnokság után is le akartak igazolni. Akkor a két klub, az Union és a DAC nem tudott megegyezni, de nem bántam meg, hogy maradnom kellett, mert jót tett nekem az a félév Dunaszerdahelyen. Ráadásul hat-hét válogatottsággal többel érkeztem ide, szerintem ez is sokat számít. Az Union pedig ugyanúgy akart télen is, mint előtte nyáron. Szimpatikus volt, amit felvázoltak, kijöttem ide, megmutattak mindent, megnéztem a meccseiket, az első pillanattól éreztem, hogy ez egy varázslatos környezet. A szurkolók és a játékosok kapcsolata remek, és még a játékstílusom is illett a csapatba, minden passzolt szerintem.
–Ez a családias légkör az Unionnál mennyire mutatkozik meg a pályán kívül?
-Nem mondom, hogy civilben nagyon sokat járnánk össze, az edzőközpontban eleve rengeteg időt töltünk együtt. Nem meglepő, hogy hét-nyolc óra edzés után nem akarunk elmenni még csak kávézni sem. Ettől függetlenül azért előfordul, hogy elnézünk egy étterembe vagy egy kávézóba, de elsősorban ez egy munkakapcsolat, szinte éjjel-nappal együtt vagyunk a foci miatt. Viszont ennyire szoros köteléket, ilyen légkört nagyon ritkán tapasztaltam, hogy mindenki teljesen egy irányba tart, talán csak az első MTK-s évemben volt hasonlóban részem – ennek köszönhető, hogy gyorsan be tudtam illeszkedni.
–Mitől tartod jó edzőnek Urs Fichernek, miben fejlődtél a legtöbbet a kezei alatt?
-Kiválóan kezeli a csapatot, tudja, mik az erősségeink, min kell javítani. Mindenkitől a maximumot várja, és hogy az utasításokat az elsőtől az utolsóig betartsa. Nála is sokat fejlődtem mentálisan és fizikálisan, és hiába volt ezelőtt is jó a futómennyiségem, az itteni magas intenzitású edzések miatt még többet javultam. Taktikailag is nagyon sokat fejlődtem, meg kellett szokjak egy teljesen új rendszert, de Fischer sokat segített abban, hogy ez minél gyorsabban menjen.
–Továbbra is a Bayern München egyik legfőbb kihívója vagytok a bajnoki címért, érzel emiatt nyomást, vagy ez abszolút pozitív teher?
-Egy olyan csapatról beszélünk, amiről minden évben elmondják, hogy csont nélkül ki fog esni a Bundesligából. Ennek ellenére negyedik éve bizonyítjuk, hogy jobbak vagyunk, kiélvezzük ezeket az apró kis örömöket. Nyilván jó lenne nyomást gyakorolni a Bayernre, de nem az a célunk – egyelőre –, hogy a magasba emeljük a trófeát. Aztán, ha úgy alakul, és megtörténik, hát legyen, viszont nekünk továbbra is a 40 pont elérése a legfőbb célunk, mert ennyivel már majdnem biztosan bent lehet maradni a Bundesligában. Szerencsére közel járunk ehhez a célunkhoz, de újat csak akkor tűzünk ki magunk elé, ha ezt sikerült elérnünk.
–Szoktál izgulni meccsek előtt?
-Utoljára szerintem az első MTK-s meccsemen izgultam, inkább kezdés előtt is minél többet beszélgetek a csapattársaimmal. Persze próbálok koncentrált maradni, de szükségtelen ráizgulni, azzal csak rontanék a helyzeten.
–Nemrég volt a Hertha elleni városi rangadótok, előfordul ilyenkor, hogy megbeszéled a kék-fehérek egykori játékosedzőjével, Dárdai Pállal, mi a helyzet futballfronton Berlinben?
-Király Gáborral Szombathelyen egy utcában lakunk, vele szoktam beszélgetni a két klub jelenlegi státuszáról. Dárdai Pállal személyesen még nem beszéltem, de a két nagyobb fiával többször is. Palkóval csak a válogatottban dumálunk, Márton viszont a Hertha-meccsen is ott volt ellenünk a kispadon.
–Van kedvenc ellenfeled a Bundesligában?
-Domival [Szoboszlai Dominik] már nagyon szívesen farkasszemet néznék. Eddig három Lipcse-meccsen játszottam, de még nem voltunk egyszerre a pályán, és sajnos kisebb sérülésem miatt ez most hétvégén sem fog összejönni. Természetesen világsztárok ellen is nagyon jó játszani, Kimmich ellen például a Bayern-meccseken, a Dortmundban ott van a középpályán Bellingham… Ilyen ellenfelekkel szemben fantasztikus érzés futballozni. Egyébként hiába kapnak ezek a nagy nevek kiemelt figyelmet, a “kiscsapatokban” is olyan játékosok vannak, akik ellen szintén baromi nehéz játszani. Például ott van a Kölnből Ellyes Skhiri, ő pont nemrég duplázott a bajnokságban.
–Milyen meccset játszol szívesebben: egy topcsapattal teltház előtt, ahol nem feltétlen ti vagytok az esélyesek, vagy egy kiesőjelölt ellen, ahol többgólos győzelem is kinéz?
-Mindig szeretek a nagyokkal játszani, mint a Dortmund-Bayern páros, de nem vagyunk mi olyan státuszban, hogy a tabella alapján bárki mást leírjunk. Tavaly kettőből egyszer sem tudtuk megverni a Fürthöt, idén kikaptunk a Bochumtól, óvatosnak kell legyünk azzal, kit nevezünk kiscsapatnak. Mindenesetre én szívesebben játszok nagycsapatokkal.
–A Bundesliga és az Union láthatóan passzol hozzád, de mit gondolsz, melyik (top)liga illene még a játékstílusodhoz, meg magához Schäfer Andráshoz?
-Először is, nagyon megbecsülöm a mostani pozíciómat, örülök neki, hogy itt játszhatok. Megmondom őszintén, a Premier League-et nagyon szeretem, ott tényleg megy a dara, kaszabolják egymást a játékosok, de egyelőre nekem még itt kell bizonyítanom, aztán egy nap lehet, hogy eljön a váltás ideje.
–Volt gyerekkori kedvenc csapatod?
-A Manchester United.
–Van olyan játékos, akár egy példaképed, akivel szeretnél együtt játszani?
-Scholesszal már nem tudok, őt mondtam volna, jelen pillanatban nincs külön tervben senki. Nyilván sok meccset nézek, sokak játéka tetszik, ilyen például Marco Verratti a Párizsból, vagy Guimaraes a Newcastle Unitedből, illetve a Bundesligában is remek középpályások vannak.
–Mi a legnagyobb célod játékosként?
-Úgy gondolom, ha egy világbajnokságon tudnék játszani, az több mint elég lenne. Hatalmas álom a Bajnokok Ligájában is pályára lépni, meg hát az Unionnal odaérni egy érmes helyre.
–Vannak edzői ambícióid? Nem mintha a közeljövőben sor kerülne rá…
-Ha ezt egy éve kérdezed, azt mondom, biztos nem, nem is akarok a focival foglalkozni, miután visszavonultam. Ugyanakkor egyre jobban kezdem érteni az edzők szemszögét, miért azt a gyakorlatot csináljuk, amit, mi értelme van pont annak, stb. Szóval kezdem azt érezni, egyszer lesz rá lehetőségem, hogy edzősködjek, talán elkezdem majd írogatni a feladatokat, feljegyezni, melyik edző mit talált ki, legyen később egy kis előnyöm, azonban jelen pillanatban még nem tudnék magamra leendő edzőként tekinteni.
–Márciusban kezdődik az Európa-bajnoki selejtező. Az elmúlt hónapok sikerei után lehet elvárás a csoportgyőzelem?
-Fogalmazzunk úgy, az első két hely valamelyikére érjünk oda, bár elég csalóka ez a csoport, nem lesz könnyű. Hiába gyengébb papíron mondjuk Montenegró, az idegenbeli összecsapások szenvedősek lesznek.
–Bulgária, Montenegró, és Litvánia ellen vélhetően nektek kell dominálni, de Szerbia ellen működhet a Nemzetek Ligájában látott játék?
-Az elmúlt két és fél évben háromszor játszottunk a szerbekkel, ebből összejött egy győzelem, egy döntetlen, és becsúszott egy vereség, a két tétmeccsen viszont nem kaptunk ki. Várhatóan ki-ki meccs lesz, és az elmúlt évek alapján nyugodtan mondhatom, hogy a hasonló stílusban focizó csapatokra rendre veszélyesek vagyunk. Szerintem a szerbek és mi vagyunk a csoport esélyesei, ők papíron erősebbek, nálunk meg a csapatösszhang remek, de mindkettőnknek a pályán kell majd bizonyítani.
–Szerinted minek köszönhető, hogy az elmúlt évekhez, évtizedekhez képest ekkorát lépett előre a válogatott – legalábbis az eredményekben? Ennyit javult a játékosállomány vagy ez egyszerűen Marco Rossi kapitány taktikai zsenialitásának köszönhető?
-A játékoskeretet nézve nem gondolom, hogy rosszabb lett volna a 2016-os csapat: Dzsudzsák Balázs, Szalai Ádám, Király Gábor, Juhász Roland mind óriási nevek, akiket öt év múlva simán legendákként fogunk emlegetni. Szerencsére a fiatalítás gyorsan végbement, többen szerepelnek pl. a Freiburgban, a Fenerbahcéban, valaki nemrég igazolt a Hamburgba, valakit meg az AZ Alkmaar tíz millió euróért sem enged el. Jó úton haladunk, és természetesen ebben a szövetségi kapitánynak hatalmas szerepe van. Remek brigádot rakott össze a válogatottban, figyel rá, hogy a mag állandó legyen.
–A saját példádból kiindulva szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki Magyarországról eljusson egy topligáig, és ott rendszeresen játéklehetőséget is kapjon?
-Szerencsére egyre jobb a magyar futballisták megítélése, sokat segít az is, hogy a válogatottban sok fiatal kap szerepet, és ennek a nemzetközi tapasztalatnak hála a klubjaikban is előszeretettel nyúlnak hozzájuk. Ehhez a klubcsapatokban is minden erőddel hajtani kell, illetve muszáj minél gyorsabban alkalmazkodni az ottani körülményekhez. Dolgozni kell lehajtott fejjel, nem feladni – ezt a mentalitást hozzuk magunkkal a válogatottból is.
–Sokaknál látjuk, hogy külföldre igazolnak, majd húsz éves korukhoz közeledve hazajönnek, és vagy eltűnnek a fociból, vagy a másodosztályban sínylődnek. Mi lehet ennek az oka? Képesség, vagy motivációbeli hiány?
-Olyan akadémiákról beszélünk, mint mondjuk az Ajax, a PSV, a Benfica vagy olasz csapatok: ezek a világ legerősebb akadémiái. A világ legkülönbözőbb pontjairól szednek össze tehetségeket, azokat, akik korosztályukban a legjobbak, ezért sajnos benne van, hogy nem az egy szem magyar srác fog érvényesülni, hanem a három brazilból egy. Hiába ítéljük el azt, aki egy kudarcos külföldi túra után hazajön, mert nem gondolunk bele a helyzetébe. Az én példám is azt igazolja, hogy nincs világ vége, ha egy állomás nem sikerül, néha vissza kell lépni egyet, hogy utána előre léphess kettőt.
–Januárban attól volt hangos a sportsajtó, hogy a Chelsea 70 millió euróért megvette Mudrikot a Sahtartól, de bónuszokkal még 100 millió is lehet az átigazolási díja. Mit gondolsz, fizethetnek a közeljövőben magyar játékosért is hasonlóan magas összeget?
-Ha nem is 100 millióért, 50-60 millióért is lehetne, ez már magáért beszél. Igaz nem gyakori, hogy egy magyar játékost annyiért igazoljanak le, nézzük csak meg a leginkább piacképes játékosainkat: Szoboszlai Dominik, Kerkez Milos, Szalai Attila, Sallai Roland. Na, közülük szerintem még benne van, hogy az egyik elcsíp egy 50 millió körüli transzfert. Ugyanakkor előre nem lehet tudni, hogy alakul a piac, mindig az adott helyzet dönti el, mi történik. Idén például az angol klubokon kívül senki sem igazolt játékost ekkora összegekért. Nüanszokon is múlhat egy üzlet, lehet azon, hogy a klubtulajdonos nem itta meg a reggeli kávéját. Tény, abba az irányba haladunk, hogy előbb utóbb magyar játékos is érhet ennyi pénzt.
–Mennyire foglalkoztat a saját piaci értéked?
-Nem frissül túl gyakran, körülbelül évente, ilyenkor természetesen lecsekkolom, ennyi. Viszont szerintem nem annyira hiteles ez, én amikor idekerültem, kétmilliót értem, most öt, lehet holnap három lesz vagy tizenöt, de ettől még nem leszek jobb játékos, mint tegnap, szóval szerintem túl van ez gondolva.
–Szabadidődben mennyi focimeccset nézel?
-Érdekes, amikor fitt vagyok, kevesebbet, ilyenkor szabadidőmben nem is szeretek a focival foglalkozni. Ellenben, amikor sérült voltam, nagyon sok mérkőzést néztem. Sajnos – vagy a sérülésem miatt nem sajnos – a Bundesliga ezalatt szünetelt, azonban sok Premier League-et, olasz focit, meg hát a világbajnokságot is tudtam követni. A PL-t például azért is szeretem, mert nagyon jó nézni, ahogy az ottani kisebb csapatok küzdenek a nagyokkal.
–Milyen másik sportágat nézel még szívesen?
-Az NBA-t nézem, hallgatok a témában podcasteket, figyelem a híreket, bár a meccseket végignézni nem nagyon tudom, hiszen hajnalban vannak. A teniszt is szeretem, bár ott is sok éjszakai meccs van. Ja, még a YouTube-on is szoktam sznúkeres videókat keresgélni.
–Az NBA oké, hát az NFL?
-Azt még nem, de azért próbálok minél több sportágba belekóstolni.
–Szoboszlai Dominik kapcsán gyakran halljuk, hogy apja egyben a mentora, neked édesapád szakmailag hozzá tudott tenni a fejlődésedhez?
-Amikor kicsi voltam, nagyon sokat foglalkozott velem, a kertben hegesztett focikaput, később abban is segített, hogy a bal lábamat is jobban tudjam használni. Ha volt egy szabad délutánja, mindig kijött velem a pályára, és nyomtunk másfél-két órát. Viszont én még azon szerencsések közé tartozom, akik jártak a grundra, és betonpályákon tudtam játszani az idősebbek ellen. Király Gábor akadémiája mellett volt pont egy betonpálya, oda gyakran átsétáltam, és kint voltam sötétedésig. Hasznos volt ez az időszak. Szerintem abból jön a harciasságom, hogy mindig az idősebbek ellen fociztam.
–Az mindenesetre bejárta az internetet, hogy édesapád a kezére tetováltatta az Union címerét.
-Igen, ahol bemutatkozom a felnőttek között tétmeccsen, azt mindig magára varratja. Eddig az MTK, a DAC és az Union logója van rajta. Bár ő nagyon szomorú az olasz kaland miatt, én mondtam neki, hogy azt a két címert is nyugodtan magára varrathatja, utólag már egyáltalán nem negatív élményként tekintek arra az időszakra. Gondolkozik is rajta, de az ő szívéhez az MTK-DAC-Union hármas áll a legközelebb – meg persze szombathelyiként a Haladás, csak ott ugye én nem játszottam a felnőtteknél.
–Tegyük fel, öt év múlva ismét beszélgetünk. Mivel lennél elégedett, milyen címerek legyenek fent akkor a karján?
-Bízom benne, hogy nem kell magát agyontetováltatnia, remélem már csak egy címer kerül fel rá. Mondhatnám a Manchester Unitedet, ám nem hiszem, hogy az nekem aktuális lenne. Szeretnék minél tovább az Unionban focizni, stabil Bundesliga-játékossá válni, nekem ez a következő lépcső, igyekszem csupán egy nappal előre gondolkodni.
(Szerző: Szántó-Kovács Levente / Network4)
Szólj hozzá