A hivatás – igen, szigorúan névelővel. Minden embernek megvan a hivatása – amihez a legjobban ért, amivel többet adhat embertársainak, amiben örömét leli és amivel hozzájárul ahhoz, hogy a világ egy jobb hely legyen. Hazánk egyik feltörekvő rúdakrobatája, Sprenger Reni gyerekkora óta táncol – volt időszak, amikor másfele sodorta a sors, azonban mindig visszatért a legnagyobb szenvedélyéhez: a tánchoz. Ahhoz a sporthoz, ami olyan ajtókat tárt ki előtte, amelyekről korábban ő maga sem gondolta volna, hogy be fog rajtuk lépni.
„Sok stílust kipróbáltam, néptáncoltam, művészi tornára jártam és még műugrottam is” – mesélt nekünk a gyerekkoráról Reni, aki tinédzserként kezdett el érdeklődni a modern táncok iránt. „Ezután kerültem Szabó Timeszhez, ahol éppen alakult egy szuper tánccsapat – a másik két lánnyal a mai napig jó barátságban vagyok azóta is. Azonban a dolognak volt egy árnyoldala is: mivel rengeteget próbáltunk, így az életemet szinte csak a tánc töltötte ki, s az egyetemi vizsgákat veszélyeztette már, úgyhogy meg kellett hoznom a fájó döntést: klinikai pszichológus leszek vagy táncos. Úgy döntöttem, hogy befejeztem az egyetemet inkább. Fájt, hogy nem táncolhatok, hatalmas trauma volt, de én ilyen mindent vagy semmit típus vagyok.”
„Azonban a mozgást nem szerettem volna abbahagyni, viszont tudtam, hogy csak olyan sportot választhatok legközelebb, ami olyan nehéz, hogy abban sose akarom majd versenyeken megmérettetni magam, vagy fellépni, illetve az oktatás szóba sem jöhet, mivel – akkor még úgy gondoltam – nem vagyok tanár típus. Éppen akkor Timesz testvérének az akkori barátnője tanított rúdtáncot, igazából tőlük hallottam erről először. Mondtam is magamnak, hogy az lehetetlen, hogy bármikor bármit meg tudjak majd csinálni a rúdon, szóval belevágtam, gondolván: úgyse érhet csalódás. Annyira nevetek már ezen, hiszen az életem lett ez a sport. Elég hamar el is kezdtem oktatni itthon és most már szebb hivatást el se képzelhetnék a tanításnál! Csodálatos, hogy átadhatom a tudásom, és sikeresen megcsinálnak egy trükköt a tanítványaim, én vagyok ilyenkor a legboldogabb! Szívvel-lélekkel csinálom, ezt mindenki tudja rólam, aki volt már az órámon.”
Azonban Reni számára sem volt olyan egyszerű, a pszichológiai karrierről nem egyik napról a másikra váltott a rúdakrobatikai edző karrierre – nem titkolja, hogy döntésében egy férfi is komoly szerepet játszott. „Egyetem mellett már elkezdtem tanítani, ahol nagyon szimpatikus volt az ottani menedzser, viszont eltűnt egyik napról a másikra – de egy év múlva véletlenül újra összefutottunk. Azonban ő Londonban élt, én meg itthon. Egy hétig volt Budapesten, majdnem minden nap találkoztunk és a hét vége fele meg is vettem a repülőjegyem – visszaút nélkül. Kiköltöztem Londonba és elkezdtem állást keresni. Pszichológusi munkát pályakezdőként nem sikerült kapnom, úgyhogy elvállaltam egy reptéri munkát néhány hónapig, ahol egy vip váróterem koordinálása és ellenőrzése volt a feladatom – majdnem stewardess csak a földön voltam” – nevetett fel Reni, aki elárulta: ekkor döntött úgy, hogy felkeres egy stúdiót azzal a szándékkal, hogy tanítani szeretne. „Behívtak, akkor előadtam egy 3 perces koreográfiát, miután közölték velem, hogy akkor várnak szeretettel. Egyre több és több órát kaptam, sok magántanítványom is lett, így viszonylag hamar otthagyhattam a reptéri munkát és főállásban taníthattam. Kint elég komoly verseny van, így nagyon sokat kellett edzenem és dolgoznom ahhoz, hogy jó legyek – de megérte!” – mesélt a kezdeti nehézségekről a kiváló magyar rúdakrobata, s hozzátette: volt olyan hét, amikor heti 40 órát tanított. Azonban az erőfeszítései kifizetődtek, hiszen a University College London és az Imperial College Union is felkérte arra, hogy oktasson náluk, illetve tanított a Sadlers Wells táncszínházban is. Azonban a kivételes felkérések még itt nem értek véget, mivel fellépett a komoly hagyományokkal rendelkező London Fashion Week-en, de szerepelt nevesebb klubbok színpadain, versenyeken vendégelőadóként, vagy a Savoy Hotelben, ahol egy tangóelőadással kápráztatta el a jelenlévőket. „Mozgalmas, színes, érdekes 3 év volt, nagyon hiányzik. Tavaly költöztem haza, azóta kilencszer mentem már vissza, hol csak tanítani, hol csak fellépni. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért is költöztem haza, amire a válasz nagyon egyszerű: a párom kapott egy jó munkalehetőséget. Közben szépen, lassan én is megtaláltam a helyem és a szuper csajszikat itthon, akiket a Womens Paradise-ban, Dance Flow-ban és az A91 Gym-ben, tanítok – itt bármikor megtalálhattok engem!”
Habár a rúdtánc egy kőkemény sport – ami akár a közeljövőben az olimpiai programba is bekerülhet – mégis itthon még mindig leginkább erotikus „vonaglásként” gondolnak rá. „Ez a mai napig egy igen érdekes kérdés itthon. Londonban már teljesen elfogadott a rúdakrobatika, mint sport, például rengeteg férfi tanítványom is volt. Itthon is változóban a helyzet, de még mindig sokan a sztriptízbárokra asszociálnak a rúdtánc hallatán. Ezért hívom én inkább rúdakrobatikának, hiszen például a trükkök órán nem teszünk mást, csak akrobatikus elemeket tanulunk, vagy haladó szinten például azt, hogyan kell kitartani a zászlót. Komoly erőnlét és izomzat fejlődik, ha valaki rendszeresen jár, heti 3-4 alkalommal. Nem szeretnék álmot árulni, kell ennyi gyakorlás, de megéri. Sokan azért jönnek vissza, mert nagyon nagy kihívás egy-egy elemet megcsinálni és pont ezért sokkal nagyobb az örömérzet utána, illetve komoly önbizalomnövelő hatása van, hogy ’igen, én képes voltam egy ilyen nehéz trükköt vagy forgást kivitelezni, és képes voltam kitartani, sokszor órára járni, hogy ez sikerüljön’! És a másik a csoport összetartó ereje: egyszerűen fantasztikus, ahogy a tanítványok támogatják egymást és mosolyogva, jó érzésekkel telve mennek haza a lányok. Itt tudnak egymással beszélgetni, segíteni egymásnak, nem úgy, mint egy aerobic órán vagy edzőteremben. Elkeseredni az első pár alkalom után tilos, mert ezt az erőnlétet fel kell építeni. Utána viszont jöhet a megérdemelt öröm!”
Reni hangsúlyozta: nem szabad behódolunk a fejünkben cikázó, visszahúzó gondolatoknak a rúdtáncot illetően. „A leggyakoribb visszatartó mondat a ’nem elég erős a felsőtestem’ vagy a ’nincs karizmom’. De elárulok egy titkot: ide inkább szorítás kell. A többit órán felépítjük! Kiválóak a stresszlabdák a szorítás fejlesztésére, de a saját testsúlyos edzést nem váltja ki semmi. Szóval kitartással, elkötelezettséggel, a cél szem előtt tartásával mindenki kortól, nemtől, súlytól függetlenül sikereket tud elérni! És hogy az erotikára is visszatérjünk: ha egy kis táncot is belecsempészünk a dologba, azzal mi a baj? Vannak speciális órák, amik zárt csoportban működnek, csak nőknek, hogy fejlesszük az önbizalmukat, nőiesebb legyen a járásuk, szép legyen a tartásuk, illetve fejlődjön a tánctudásuk. Ezekkel mégis mi a probléma? Egy szexibb edzés csak javít a nőiességen!” – hangsúlyozta, majd hozzátette: már egészen fiatalon elkezdhető a rúdakrobatika. „Vannak gyerek csoportok is, ahol 5-6 éves kortól már elkezdik a kislányok ezt a sportot. Hangsúlyozom, sportot. Forgásokat tanulunk, egyszerűbb összekötéseket, trükköket. Hihetetlen népszerűek ezek az órák, ha nekünk felnőtteknek ennyi örömöt okoz egy trükk elsajátítása, képzeljük el, egy gyermek mennyire örül neki! És végre ez egy olyan extra sport, ahova szívesen járnak és nem a szülőnek kell könyörögnie a gyerekének, hogy kezdjen el mozogni. Rendkívül csajos is egyben, és egy kislánynak más se kell, mint éreznie, hogy ő már egy ’picit’ nő” – mondta a gyönyörű rúdakrobata edző, aki hozzátette, hogy ebben a sportban bizony nincs felső korhatár, majd beszélt arról is, hogy mit hoz számára a közeljövő. „Idén nagyon szeretnék versenyezni, egyedüli magyarként be is kerültem a Pole Thetare Hungary pro Classique kategóriájába. A következő lépés a Pole Art Hungary lesz. Mindkét verseny májusban kerül megrendezésre, s mindkettő nemzetközi szintű, úgyhogy kemény hónapoknak nézek elébe, de izgatottan várom!”
Szólj hozzá