Hogy egy benzingőzzel „beoltott” autóversenyző és autósújságíró hogy kerül a paralimpiai válogatottba? Hogy az első pillanatban óriási tragédiának tűnő dologból hogyan lesznek új szemléletek, új lehetőségek és egészen különleges sportélmények? Minderről Bessenyey Zoltánnal beszélgettünk.
-Mondhatjuk azt, hogy nagyon nehezen tudtad volna elkerülni, hogy autóversenyző és/vagy autósújságíró legyél?
-Abszolút, hiszen szüleim révén gyakorlatilag nulla éves korom óta vagyok az autósportban, abban nőttem fel és nyilván egy cseppet sem bánom, hogy túlnyomó részt erről szólt és szól az életem. Nagyon jó dolog, hogy tényleg amióta az eszemet tudom, a hazai autósport gyakorlatilag minden szakágában megfordultam, és folyamatosan benne vagyok ebben a közegben, és azt gondolom, hogy óriási alapérték ahhoz is, hogy a médiához kötődő munkánkat is ilyen szinten tudjuk csinálni. Azért ez egy kicsit ilyen tyúk meg a tojás is volt, mert azt elsősorban a médiába csöppenésnek köszönhetem, hogy elkezdhettem aktívan művelni az autósportot.
-És melyik szakmánál mit tartasz az igazi kiindulópontnak?
-Olyan főiskolás korom körül kezdtem bedolgozni az Autó-Motorba, melynek anyukám nagyon sokáig a munkatársa, majd később a főszerkesztője volt, aztán később az általa alapított Autó Modell Sportban is dolgoztam. Igazából ez hozta olyan formán az autósportot az életembe, hogy Zengő Zoli a kétezres évek elején vette át az Opel Astra Kupa szervezését és akkor a sporthoz kötődő médiafelületeknek meghirdetett egy média kupát, ahol versenyzési lehetőséget adott a kollégáknak, hogy ne csak kívülről nézve írjanak és beszéljenek a sportágról, hanem a volán mögül is képet kaphassanak. Ennek a keretében az AMS „színeiben” kaptam lehetőséget én is, hogy versenyautóba ülhettem, amiért Zolinak a mai napig rettenetesen hálás vagyok, hiszen ez volt az alapja annak, hogy aztán később már a raliban jöttek a további lehetőségek. Mert még ha az Astrában sosem voltam épp a legjobb, de kiderült, hogy van a versenyzéshez némi érzékem és affinitásom. A márkakupás évek óriási tapasztalatokat és élményeket adtak, mint például a Clio Kupában az F1-es Magyar Nagydíj betétfutamaként állhattunk rajthoz a Hungaroringen, negyven fős mezőnyben. De amúgy talán az eredményeket illetően sincs igazán szégyenkezni valóm, hiszen azért a márkakupákból nagyon komoly versenyzők nőttek ki akkoriban, például elég csak a két Norbira gondolnunk. A médiás szakmára visszatérve pedig 2005 volt még egy komoly szakmai mérföldkő, mikor Vincze Tibor „Vinyus”-nak – aki sajnos már pár éve nincs közöttünk – köszönhetően belecsöppentem a televíziós műsorkészítésbe és elindulhatott a Garázs TV, mely azóta is folyamatosan megy heti rendszerességgel, melyet követett aztán a többi mozgóképes tartalom, amiket mostanában is készítünk barátaimmal.
-Hogy jött a képbe ezek után a rali?
-Amúgy a kezdetektől a rali volt az örök szerelem, de mivel az még drágább, még összetettebb, mint a gyorsasági, ezért nyilván nem volt arra sem esély, hogy azt csak úgy, saját zsebből művelhessem. Igazából ahhoz is a média segített hozzá. Amikor felmerült a lehetőség, akkor az Autó Magazin akkori főszerkesztőjével, Tóth Zoltán barátommal kitaláltuk, hogy jópofa dolog lenne az, hogy két konkurens autóslap nem harcol egymással, hanem egy autóban ülve megmérettetik magukat a versenypályákon is. Ez a koncepció nagyon megtetszett Dános Andrásnak az Opel akkori kommunikációs vezetőjének és az ügy mellé állt. Így 2005-től előbb benzines Opel Astra OPC-vel, majd később a diesellel, ami nem aratott osztatlan sikert az ellenfelek körében, így más kategóriába soroltak, ezért először Szlovákiában lettünk vele bajnokok, míg később itthon is az FIA által érvényes kategóriában értékelték.
-Az opeles időszak után aztán talán mondhatjuk, hogy a hazai ralisport legkiválóbb szakmai műhelyébe kerültél?
-Mindenképpen, a TBR-es, Citroenes évek komoly lépcsőfokok volt. Tevékenykedtem egy ideig Bútor Robi sajtófőnökeként is, és persze amikor jött a lehetőség, hogy a csapatában egy C2 R2 Max-xal versenyezhetek azt nem volt szabad kihagyni! Egyrészt azért, mert az egy ízig-vérig versenyautó volt, másrészt meg főleg azért, mert Robiból volt szerencsém elképesztő mennyiségű és minőségű szakmai tudást „kiszipolyozni”, amit amúgy nagyon szívesen és önzetlenül adott át. A tőle tanultak, meg a PH Sport tényleg világbajnoki szintű szakmai tapasztalata alapján rengeteget gyorsultam azokban az években és több különleges nemzetközi versenyen is indulhattunk.
-Hogyan jött képbe a Honda?
-Valahogy így, visszatekintve természetesen óriási mázliknak köszönhetően jöttek az újabb és újabb lehetőségek, melyekbe azért bele kellett tenni a lehető legtöbb munkát és energiát, amit csak bírtunk. A Hondás projekt egyrészt az Eurosol, Puskádi Janiék révén, másrészt a hazai importőr támogatásának köszönhetően indult el. Aztán abszolút a várakozásokon felül teljesített. 2013 elején kimentünk a Janner Rally-ra úgy, hogy havat versenyautóból addig igazából csak videókon láttam és rögtön a harmadik helyen értünk célba. Erre a Honda Európai motorosport részlege, a JAS Motorsport is mögénk állt, így kis túlzással gyári versenyzőként folytathattuk, és sikerült abban az évben megszerezni a kategóriánkban az Európa-bajnoki címet, majd a következő évben megvédeni azt. Ebben az időszakban összeállt minden. Nagyon jó volt az összhang Nyírfás Julival, a navigátorommal, profi volt a csapat Janiék és a JAS részéről. Azt nagyon sajnálom, hogy ennek akkor nem volt folytatása, mert a Hondának nem volt olyan típusa, amivel feljebb lehetett volna lépni.
-Nyilván eddig eljutni is elképesztő eredmény, hiszen a mi kis szűkös piaci és gazdasági lehetőségeinkkel halmozottan hátrányos helyzetből indul a világba egy magyar versenyző ahhoz, hogy esélye legyen egy Eb vagy vb sorozatban profi gyári versenyzőként részt venni, és talán a raliban még nagyobb szakadék választja el ettől a versenyzőinket. Mi a véleményed erről?
-Sajnos ez pontosan így van. A raliban, például a WRC-ben, sokkal kevesebb a gyári versenyzői hely. Kelet-Európából ennek a közelébe jutni teljesen lehetetlen. A vb-n is egyre csúszik lejjebb a korhatár, jönnek a nagy legendás nevek második, harmadik generációi, ráadásul nem is beszélve a csúnya szóval csak északi vagy skandináv maffiaként emlegetett lobby erejéről, mely nagyon hangsúlyosan kialakult a rali vb világában az elmúlt jópár évtizedben. Úgyhogy ezért is különösen büszke vagyok erre a két Eb címre, mert talán valahol ez lehet az a maximális realitás, amit ilyen szakmai szint közeléből innen tőlünk esetleg el lehet érni. Bár azért természetesen remélem, hogy lesznek mindig olyanok, akik megpróbálják ezt az utat végig járni.
-Aztán a japán után megint jött egy francia márka…
-Igen, akkortájt jöttek az újabb R3-as Renault Cliók. Ez a Civichez képest egy sokkal kevésbé barátságos turbó motoros autó volt, amivel az első évben a csak a közép-európai CEZ sorozatban indultunk és csak 2016-ban vágtunk neki megint az Eb-nek. Viszont ezt két verseny után sajnos megszakította a balesetem.
-Nyilván tudjuk, hogy a „ha”-val kezdődő mondatoknak a technikai sportokban aztán végképp semmi érteleme, de így ennyi év távlatából visszagondolsz, ha nincs a baleset, akkor hová tudtatok volna eljutni a renaultos vonalon?
-2017-re volt a Renault-val egy olyan megállapodás, hogy az importőr és a gyár segítségével mehettünk volna egy teljes vb szezont, de nyilván az, hogy ott hol sikerült volna végezni, az már nagyon sokismeretlenes egyenlet lett volna. Amúgy meg már akkor is sokat beszélgettünk a tovább lépésről. Nyilván a nemzetközi szinten ez lett volna a maximális csúcs, mert egy S2000 vagy akkor új R5-re való váltást nem tudtunk volna finanszírozni. Aztán az, hogy itthon és esetleg ilyen CEZ szinten lehetett-e volna, vagy lett volna-e értelme próbálkozni, azt nem tudom.
-De jött a baleset…
-Igen, egy Veszprém Rali előtti teszten beültem a jobb oldalra Hadik András sporttársam R5-ös Ford Fiesta-jába, amivel leestünk az útról és egy nagyfeszültségű távvezeték oszlopának vágódtunk és az ütközés miatt megsérült a gerincem, amelynek következtében kerekesszékbe kényszerültem.
-Nyilván az embernek nem jut eszébe, hogy ilyesmi vele is megtörténhet. Aztán ha megtörténik, akkor a korábbi napi életvitelhez visszatérni is egy elképesztő teljesítmény. Te ezt hála az égnek messze-messze túlteljesítetted mostanra. De így, visszagondolva mi volt a legmélyebb pont vagy a legrosszabb ebben a folyamatban vagy időszakban?
-Olyan igazán megsemmisítően durva mélypontot nem tudok mondani. Nyilván hullámvölgyek voltak. Talán a legnehezebb volt azokat a dolgokat elfogadni. amikről tudod, hogy lehet, hogy simán eléldegélsz így akár még negyven évig, de vannak dolgok, amik biztosan nem fognak megváltozni. Talán meglepő, de ezekből messze nem a járásképtelenség a legnagyobb probléma! A szék az rengeteg mindent megold, szépen el tudok jutni mindenhová önállóan, csak a lépcső az ellenség. Viszont van egy csomó, olyan nem látható dolog, ami azért komolyabb feldolgozást és megszokást igényelt, például a katéteres pisiléstől kezdve az olyasmik, hogy olyan idegpályák is sérültek, ami a belső szervek működését is befolyásolják, így például nem izzadok és ezért gyakran belázasodom, vagy hasonlók. De amúgy próbáltam nagyon tudatosan nem hagyni magamnak mélypontokat, hullámvölgyeket, hanem azt erőltetni, hogy mielőbb megtanuljak újra élni, önállóan közlekedni, vezetni, újra dolgozni, újra versenyezni. És ez így egész jól működött is, és tényleg lehet így is teljes életet élni!
-Vagy akár még teljesebbet, ahogy a példád is mutatja! Viszont ez alatt az idő alatt voltak olyan személyek körülötted, akikbe nagyon pozitívan csalódtál és teljesen másra számítottál, és esetleg voltak-e olyanok, akiknél valami negatív dolgot tapasztaltál?
-Talán olyan durván negatívat nem. Viszont volt egy nagyon érdekes jelenség! Ha emlékszel a Mint a Villám című filmre, amiben Tom Cruise NASCAR versenyzőt alakít. Abban mondja neki az öreg mentora, hogy az biztos, hogy egy autóversenyzőt nem tudsz elvinni egy másiknak a temetésére, mert arra emlékezteti, ami vele is megtörténhet! Természetesen nem fogok neveket mondani, de bizony volt néhány sporttársam, akik nagyon nem tudtak mit kezdeni ezzel az új helyzetemmel és eltávolodtak, vagy akár el is tűntek az életemből. Pozitív viszont rengeteg, viszont azt meg én próbáltam egy kicsit direkt kizárni, mert a sajnálkozós, együttérzős kontaktok is, amellett, hogy alapjában véve jólesőek, valahol nyilván terheltek is volna valamilyen szinten. Ezt az úgymond bezárkózást nem tanácsolta senki, ezt én döntöttem el, úgyhogy egy jó évig tényleg csak a legszűkebb baráti körömre támaszkodtam, viszont szerencsére rájuk maximálisan tudtam, mert mindenki erőn felül kivette a részét ebben az egészben. Hiszem, hogy ennek is köszönhető, hogy ahhoz képest amekkora volt a baj, ennyire hamar vissza tudtam térni a munkába. Ráadásul például rögtön akkor pattant ki Vida Jani fejéből a Laptiming ötlete, mikor először az irodában feküdtem egy kanapén. Jani már annak is nagyon örült, hogy egyáltalán ott vagyok és tud kérdezni tőlem. Miközben tanakodtunk azon, hogy mihez kezdjünk velem, ő kitalálta, hogy legyen egy ilyen összehasonlítós műsor, ahova beültetnek engem beszélni és ők meg majd vezetnek helyettem.
-Azt gondolom, hogy nagyon pozitív példa értékű, ahogy ezt az egészet kezelted és kezeled! Akár belső akár külső késztetésből, fontosnak tartod ezt jó értelemben véve felhasználni?
-Persze, abszolút! Annál is inkább van ezzel kapcsolatban komoly felelősség rajtam, mert mint sérült ember a viszonylagosan nagyobb ismertségemet maximálisan fel kell használjam a sérült emberek minél jobb társadalmi elfogadtatására, segítésére. Nyilván mindenhol úgy kell kommunikálnom, megnyilvánulnom, hogy az valamilyen képet mutat úgy általában is a sérült emberekről. De ez inkább amolyan jóleső teher és felelősség, és ezért természetesen nagyon szívesen vállalok minden olyan feladatot, amivel ezt pozitív irányban tudom szolgálni. Szívesen megyek beszélgetésekre, előadásokra, például iskolákba a téma iránti érzékenyítéssel kapcsolatos programokra. Ehhez kapcsolódóan például nagyon megtisztelő feladat volt az FIA-ban a mozgássérült versenyzőkhöz kapcsolódó bizottsági munka is.
-Hogy visszakanyarodjunk az autósporthoz, szegény szüleid hány infarktust hordtak ki lábon mikor felmerült, hogy a baleset után újra versenyezni, gokartozni szeretnél?
-Érdekes volt, nyilván féltettek, de annak sokkal jobban örültek, hogy van egy újabb célom, egy újabb aktivitásom, amiért lelkesedek.
-Handi kart a neve ennek a kategóriának, az FIA-ban is elismert gokartbajnokságnak, ami kimondottan a sérült versenyzők számára kerül kiírásra. Hogyan működik ez?
-Ezek teljesen egyforma, junior kategóriás gokartok, 125 köbcentisek és 35 lóerő a teljesítményük. Erre nagyon odafigyelnek, hogy a hagyományos rész csak az aktuális homologizációnak megfelelő legyen. A kiegészítő kezelőszervek viszont teljesen a versenyző sérültségi szintjére vannak szabva. Amúgy ezeknek a technikai megoldásoknak az alapjai szerint három kategória létezik. Például, mivel nekem a kezeim sem működnek megfelelő erővel, ezért szervo rásegítés is van a kormányon és nyilván felkerült a kormányra a gáz és a fék. De például, ha van egy stroke-os versenyző, akinek „csak” a féloldala nem működik és fizikai erővel el tudja tekerni a kormányt, tudja kezelni az egyik pedált, akkor az egy „könnyebb” kategóriába kerül. Ezeknek a segédberendezéseknek a megtervezése és megalkotása viszont egy nagyon aprólékos folyamat, hogy tökéletesen működjön. Az én gokartomat a már három generáció óta a gokartban tevékenykedő Wingler család alakította át. Érdekességképpen volt olyan alkatrész, amit huszonhét evolúcióig számoltunk mire az utolsó változat jó lett és működött is. A bajnokság Franciaországban zajlik és olyan negyven fős mezőny indul. Ami még érdekesség, hogy az autósport szakágak közül pont a gokart az, amelyik a legkomolyabb általános fizikai terhelést nyomja a versenyzőre. Na már most, ez egy sérült szervezetnél még hatványozottabban jelentkezik. Egy-egy ilyen futam megterhelése után közvetlenül nekem sem túl sok kedvem van mosolyogni. Viszont az, hogy újra gyorsan mehetek, újra versenyezhetek, amikor először tudtam vele csúsztatgatva keresztbe menni a kanyarokban, az elmondhatatlan érzés volt. Aztán az egész bajnokságnak a közege is elképesztően különleges! Hoztak olyan állapotú srácot, akiről elképzelni nem tudtam, hogy egyáltalán hogy fog elindulni a gokarttal, aztán meg attól esett le megint az állam, ahogyan megelőzött és otthagyott a pályán. Nagyon jó látni és persze megélni ezeket az elképesztő teljesítményeket, itt tényleg szó szerint nagyon könnyfakasztó eredmények születnek! Három évet töltöttem ebben a sorozatban és 2021-ben sikerült itt is egy bajnoki címet nyerni a kategóriámban.
-És hogy cserélted mindezt a paraatlétikára?
-Ezt is részben a véletlen hozta. Egyrészt, ahogy említettem, a gokartbajnokság teljes egészében csak francia helyszíneken zajlik, amit azért nem túl olcsó folyamatosan körbe járni. Másrészt, miután megnyertem a bajnoki címet, ott sem volt igazán lehetőség a továbblépésre és kerestem is volna valamilyen új kihívást. Amúgy, hogy-hogy nem ez a lehetőség is az autósport kapcsán jött, hiszen Urr Anita, a Paralimpiai Bizottság titkára korábban anyukám munkatársa volt az Autó-Motorban. A gokart miatt voltam velük kapcsolatban és kaptam tőlük pár kisebb támogatást, útiköltségek meg ilyesmi. Viszont mindeközben folyamatosan piszkáltak, hogy tök jó ez a gokart meg minden, de azért nem próbálnék-e meg valami olyan sportágat, ami jobban illeszkedik a bizottság profiljához. Aztán mondtam, hogy ha találunk olyat, amiben nem vernek agyon, nem utolsóként kullogok, akkor nézzük meg. 2022 végén volt éppen egy edzőtábor, mondták menjek le és ahogy rám néztek javasolták, hogy próbáljam meg a súlylökést, a diszkoszvetést meg a gerelyhajítást. Aztán kiderült, hogy a kezeim működése miatt a diszkosz fekszik nekem a leginkább, amivel már így elsőre is sikerült dobnom olyan eredményeket, ami közel volt egy versenyre való jó kvalifikáláshoz. Így aztán a tavalyi év elején beleálltunk az edzésekbe, tavasszal megvolt az első nemzetközi versenyünk is. Aztán következett a világbajnokság, ahol végül ötödik lettem. Aztán nyilván a Paralimpia lenne a cél, bár most még direkt kvótám nincs, de még van verseny, ahol addig jó eséllyel meg lehet szerezni, illetve a világranglistáról, ahol most a hetedik helyen állok, onnan is be lehet kerülni.
-És erre is ugyanúgy rá tudtál „kattanni”, mint az autóversenyzésre?
-Igen, nagyon-nagyon élvezem! Nyilván teljesen más közeg, mint az autósport, viszont a versenyek és a teljesítmény felépítése teljesen más. Az nagyon durva, hogy itt még kevésbé hibázhatsz, mint a raliban, mivel az egészségesekhez képest itt egyben kell ledobni egymás után azt a hatos sort, amiből az eredmény összeáll. Egy dobásra egy perced van. Tehát egy Paralimpiára gyakorlatilag ezért a hat percért dolgozol négy éven keresztül! A felkészülés az ugyanolyan aprólékosságot igényel, mint a raliban. Nyilván itt a fizikai és mentális része nagyobb hangsúlyt kap. Nem gondoltam, hogy húsz év autóversenyzés után még ennyire bennem tud lenni a verseny előtti izgalom, mint itt a dobások előtt. Ráadásul az, hogy jó esélyem van ott lenni Párizsban, már önmagában egy hihetetlen dolog, hogy ebben is egy ilyen szintre eljuthattam, hiszen itt már a részvétel is egy életre szóló élmény.
-Szerencsére egy ideje most már a Paralimpiai bajnoki és érmes helyezéseket is szépen díjazzák anyagilag! Gondolkoztál már rajta, hogy milyen versenyautót veszel rajta, ha megnyered?!
-Nem, egyáltalán nem arra költeném. De nyilván még messze van ez, ahogy említettem, már az óriási dolog, hogyha ott lehetünk, illetve, ha folytatom, akkor esetleg majd a két következő Paralimpiára, Los Angelesre és talán még Melbournere is tudjam magam kvalifikálni!
-És az autósportban milyen perspektívákat látsz még?
-Most is van elég sok felkérésem, hogy menjek raliban itthon például a Peugeot Kupában, vagy a terepraliban. Akár egy-egy versenyt, akár egész szezont. Nyilván ez most a Paralimpia miatt nem aktuális, de mivel azért az autósport tölti ki az életem nagy részét, nem vetem el ezeket a lehetőségeket, de inkább már úgy, hogy ha megyek akkor élvezzem, és ne legyek ráfeszülve az eredményre. Van róla szó, hogy valamikor egy szintén mozgássérült román sporttársam átalakított rali Clióját tesztelhetem. Ő rendszeresen indul több bajnoki sorozatban, néha ERC futamokon is. Természetesen nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen tempóra lennék képes egy ilyen autóval.
Szerző: Boncz Elek
Szólj hozzá