Gyerekkori álma vált valóra Horváth Norbinak

„Már gyerekkoromban vonzódtam a hegyekhez és a természethez” – kezdte a Sportime Magazinnak adott beszámolóját az Éjjel-Nappal Budapest egykori szereplője, Horváth Norbi, aki elárulta: gyerekkori álma volt, hogy egyszer meghódítsa Ausztria legmagasabb pontját, a Grosglocknert, a maga 3798 méteres magasságával. Norbi exkluzív beszámolója a Grosglockner, magyarul a „Nagy Harang” Ausztria és a Keleti-Alpok legmagasabb csúcsának meghódításáról.

„A túrát el Kals am Grosglocknerből indítottuk, amely egy csodálatos igazi kis alpesi falu. Innen egy gyönyörű szerpentin vezet fel 1910 méterig. Itt már királynőként magaslik felénk a Glockner havas hegyek között meghúzódó, gyönyörű sziklás csúcsa. Az első napra a tervünk az volt, hogy még világosban elérjük a 2801 méteren fekvő Stüdlhüttét. Az utunkat több helyen leomló lavinák keresztezték, amelyek mellett elhaladva mindig azon gondolkoztunk, hogy vajon mikor jön a következő lavina. Végül olyan fél hét körül megpillantottuk a menedékházat.

Ezen a két napon elég sokan voltak a hegyen, és mivel nem akartuk megkockáztatni a sikeres csúcstámadást, ezért az a második napi indulást reggel 4 órára tettük. Az útvonalakat tanulmányozva mi az egyes számút választottuk, arra alapozva, hogy inkább hágóvasban gleccsert mászunk, mivel úgy gondoltuk, hogy az gyorsabb lehet, mint a sziklákon a biztosító kötéllel bajlódni. A tervünk az volt, hogy azon a részen, ahol a gleccser olyan meredekké válik és már szükséges a hágóvas használata megállunk, és felszerelésünk egy részét hátrahagyjuk, eldugjuk egy szikla mögé. Erre azért volt szükség, mert a csúcs közelében egy nagyon technikás, nehéz mászás jön, ahol minden egyes kilogramm számít. A triatlonnak köszönhetően fizikálisan nagyon jól bírtam a megterhelést, viszont mentálisan nagyon kemény koncentrációt igényelt az út innentől! Egy olyan részen haladtunk felfelé ahol tudtam, egy apró hiba, egy rossz döntés is végzetes lehet. Másfél óra elteltével elértük az első sziklás terepet, amely egy keményebb Via Ferrata útvonal vége is egyben. Átnéztük a biztosító köteleket, felvettük a sisakot és nekivágtunk a sziklamászás első felének. Végre elértük a nagyjából 3400 méteren lévő menedékházat.

A pulzusom itt a már gyorsabb volt, mert tudtam, hogy a neheze még csak most következik. Elrendeztem a gondolataimat, hogy nem abból a fából faragtak aki, ilyen könnyen feladja! Ez a rész már az északi fal volt, amely mindig keményebb, mint a déli oldal. Egy úgynevezett meredek nyitott kuloárban lépkedtünk felfelé miközben fentről folyamatosan kövek és kisebb hó görgetegek verdestek minket. Itt még nem volt lehetőségünk biztosítani magunkat. Ezután következett az a rész, amelyet oly sokszor elképzeltem már. Egy olyan hegygerinc, ahol egy talpalattnyi helyen haladsz, közben mindkét oldalt tátongó mélység vesz körül. A déli oldalon átlagosan 800 méteres, míg az északi oldalon 1300 méteres mélységek húzódtak.Ugyanakkor torlódás volt a Scharte közelében (ez az a szakasz, ahol egyszerre csak egy ember fér el), ezért rövid mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy kitérünk az útjukból és a kiálló sziklákon folytatjuk utunkat.

Nem mondom, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy bárcsak nem mentem volt el inkább futni egy nyugodt, biztonságos környezetben. Lecsendesítettem az gondolataimat, és elkezdtem a légzésemre figyelni és a jelenre koncentrálni. Nem sokára elértünk a kleinGlocknert, amely a Glockner alcsúcsát számít. Csak pár méterrel alacsonyabb a fő csúcsnál, ugyanakkor tartogat egy nagyon trükk részt a csúcstámadók számára: le kell mászni egy nagyjából 25-30 méteres sziklán, és egy 40 cm széles nagyjából 8 méter hosszú szakaszon kell biztosító kötél nélkül átérni a következő igen kemény sziklafalig, amely viszont már a csúcsra vezet. Innen már viszonylag rövid sziklamászás után elértük a célunkat, a Grosglockner csúcsát! Csodálatos élmény volt!

Azt szokták mondani a hegymászók, hogy a visszaút mindig veszélyesebb, amelynek nagyon egyszerű az oka van, mégpedig a fáradtság és a figyelem csökkenése. Ilyenkor úgy érezzük, hogy amiért jöttünk már megvan, fent voltunk, megcsináltuk….pedig nem, hiszen még le is kell érni épségben. Végül mindenféle probléma nélkül lejutottunk a hegyről. Összességében nagyon izgalmas, kemény, és veszélyes túrán vagyunk túl. Az, hogy miért vágtam bele és mi lesz a végkifejlete ennek az egésznek, az még maradjon az én titkom, de annyit elárulhatok, hogy hamarosan egy újabb, még komolyabb kihívás következik, de addig is marad az edzés és a másik nagy szerelem, a triatlon.”